Posted by Demszky Gábor
3.rész
>Biztos jelei voltak annak, hogy lakásainkat lehallgatják, ezért otthon csak írásban beszélhettük meg fontosabb dolgainkat. Egészen elszoktunk a beszédtől, hiszen az életünkben mindennek köze volt a munkánkhoz, minden mozdulatunk a szamizdatról szólt. Otthon cetliken levelezgettünk címszavakban vagy az utcán sétálva, suttogva konspiráltunk. Nem telefonoztunk, és nem bíztuk a postára leveleinket, barátainkat is inkább személyesen kerestük fel. A Beszélő szerkesztői évekig Kis Jánosék kertjében tartották szerkesztőségi megbeszéléseiket, a Hírmondó szerzőivel kocsmákban és parkokban találkoztam. Nyilvános helyeken mindig figyeltük, figyelnek-e minket, és gyanakodva hallgattuk a mellénk települők beszélgetéseit. A kocsmákban és presszókban mindig a bejárati ajtóval szemben ültem le, hogy lássam, ki érkezik utánam.
A gyanakvás gyakran félreértéseket is szült, komikus helyzetekbe sodort. 1983 nyarán a Gellért Szálló parkolójában beszéltem meg találkozót Wojciechhel, a föld alatt működő Tygodnik Mazowsze szerkesztőjével. Wojciech nem jelezte, hogy Bába Ivánt is odahívta a találkozóra. Ivánt nem ismertem, de ő Wojciech leírása alapján felismert engem. Közelebb lépett hozzám, és jelezni próbálta, hogy ő is erre a találkozóra érkezett. Kerülgettük egymást. Átmentem a túloldalra, Iván utánam jött. Félreértettem a helyzetet, azt gondolván, hogy a szokásos nyílt követésről van szó. Attól tartottam, hogy ha megfigyelőm felismeri Wojciechet, akkor kiutasíthatják az országból, sőt, ebből a lefülelt kapcsolatból sokkal nagyobb kár is származhat. Kétségbeesésemben úgy döntöttem, hogy nem várom meg őt. Felgyorsítottam lépteimet, majd futásnak eredtem. Iván továbbra is szorosan követett, de utánunk eredt a villamosmegálló felől épp odaérkező Wojciech is. Megelőzve Ivánt utánam rohant. Bevágtattam egy kapualjba, ahol végre megmondhattam Wojciechnek, hogy mitől tartok. Közben Iván is beért bennünket. Kiderült, hogy ők évek óta ismerik egymást. Bába Iván beszél lengyelül, tolmácsol és fordít majd nekünk. Lihegve kapaszkodtunk egymás vállába, sápadtan nevetve az idétlen kergetőzésen. Bábáról 2002-ben megjelent egy cikk, mely szerint valóban besúgó volt, de nem bizonyosodott be, hogy ténylegesen az lett volna. Bába Ivánról azokban az években a legkedvezőbb vélemény alakult ki bennem. Felvidéki születésű, kitűnően tud szlovákul, és lengyelül s csehül is megtanult. Sokat fordított és önzetlenül segített, jól tudtam vele az idegen nyelvű cikkek és kiadványok szerkesztése kapcsán együttműködni, ami Kerényi Grácia műfordító halála után létfontosságú volt. Nagyon megbecsültem.
Az őszi Balaton ladikos pecásai igencsak mereszthették a szemüket, amikor egy derékig vízben gázoló, munkásoverallos alak tűnt fel előttük a parti nádasban. Nehéz csomagot cipelt, igyekezett, hogy a mélyülő víz fölött tartsa a terhét. A szürkületben nem láthatták, hogy stencilgép van a kezében. Sulyokék nyaralója előtt történt ez 1985 őszén, a Helsinki Kulturális Fórum idején. A Hírmondó soron levő számát, mely a cenzúra nálunk honos formáival foglalkozott, erre a jeles alkalomra állítottuk öszsze, és nagyon igyekeztünk, hogy az alternatív fórum megnyitóján a mi lapunk is ott legyen. Az aligai pártüdülő szomszédságában lévő nyaralót ellepte a szívópapír. Miklós főzött, éjjel-nappal tekertük a gépet, dolgozott a család. Lehúzott redőnyök mögött szorgoskodtunk napokon át. Amikor a délelőtti bevásárlásból hazatérve azzal állított be Sulyok Miklós, hogy rendőrautó áll a szomszéd nyaraló előtt, először azt gondoltuk, hogy szokás szerint ugrat bennünket. Miklós kiment a házból, majd azzal tért vissza, hogy az autó már a mi kapunk előtt vesztegel. Az újság félig kész példányaival nem volt mit tenni, menekítésre gondolni sem lehetett. De a pótolhatatlan gépet menteni kellett. (Nemsokára Prágába került ez a masina, és az ottani diákmozgalmat segítette.) A telek végén nádas, az átvezető deszkapalló a nyílt vízre szalad ki. Dermesztően hideg volt a víz. Néhány parti telek mellett elhaladva, a nádason átgázolva egy épülő nyaraló állványzata alá dugtam a tekerőt. Mire visszaérkeztem, a rendőrautó odébbállt. Éjszaka tovább folytattuk a munkát, de másnap hajnalban a jelenet a vízbe gázolással együtt megismétlődött. Napok múltán a szomszédoktól tudtuk meg, hogy a rend éber őrei egy betörés ügyében nyomoztak. A Hírmondó elkészült, vándorló kis nyomdász csapatunk új helyre költözött.
Vannak arcok, arcvonások, amelyek bevésődtek az emlékezetembe. Már-már köszönni akarok, amikor a zavart tekintetből rájövök, hogy az illető nem barát vagy ismerős, hanem személyi követő. Évekig kísérgetett, sokszor láttam őt közeli kirakatok előtt ténferegve vagy újságja mögé bújva, az autójából nézelődve. Az volt a foglalkozása, hogy utánunk járkáljon, jelentést készítsen, megfigyelje, kivel, hol, mit, mikor. Néha már kenyéradójuknak tekintettem magamat, és sokéves tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy a rendőrség is nehézkes, bürokratikus szervezet: hétvégén és ünnepnapokon ritkán, csak különleges parancsok alapján működik. Szállításra, rejtegetni való akciókra ezek a napok a legalkalmasabbak. Ha megtudnak valamit, akkor sem reagálnak azonnal. Feldolgozzák az információkat, valaki valahol dönt, és persze eközben eltelik egy csomó idő. Mindig az volt az érzésem, hogy kicsit mafla is a szocialista belügy. Nehezen kapcsol, téblábol, sokszor fogalma sincs, mit csináljon, nincs felhatalmazása, hárítja a felelősséget, olyan, mint a rendszer, pazarló és agyalágyult. Ugyanakkor sértődékeny és bosszúálló, nem szeret veszíteni, és megtorolja, ha túljárnak az eszén. Ezt példázza egyik lebukásunk története, az utolsóé.
Évek óta ugyanazon a helyen dolgoztunk. Somogyiéknál, a Kiskunsági Nemzeti Park közepén, egy erdőszéli tanyán. Itt készült a Beszélő és a Hírmondó 1985 óta, itt nyomtatták az AB-könyvek egy részét. Somogyi Laci és Erzsike képzett szamizdat nyomdászokká és jó barátainkká váltak a sok együtt töltött év során. Ebben a környezetben csak a tiltott pálinkafőzőket kereste a finánc, és a közeli szovjet katonai lőtér zaja zavarta csupán a munkát. A Beszélő készülő példányain bárányok melegedtek tavasszal, a marhatartás és Laci lovai kiváló álcának bizonyultak éveken át. Reggelente valaki a családból kihajtotta a marhákat, este beterelte őket, napközben pedig nyomtattak, könyveket kötöttek. Őket dicsérik az AB kiadványai, rajta van a kezük nyoma a szabad sajtó sok-sok darabján. A homokbuckák között, a kecskeméti homokon tonnaszám nyomtatták Zdenek Mlynáŕ kötetét 1968-ról, Konrád György regényeit, a Máshonnan Beszélő számait. Az idill akkor ért véget, amikor Kőszeg Feri papírt szállított a tanyára a Beszélő készülő példányaihoz. Órákkal utána indultam el egy aznapra szerzett autóval, váratlanul. A tanyához bevezető földúton gyanús autókat, ismerős arcokat, a követő bagázs tagjait láttam. Lehúzódtam a kocsiban, melynek rendszámát nem ismerhették, és még a vakító napsütés ellen védő ernyőt is az arcom elé húztam, nehogy felismerjen a csapat. Feriék éppen ebédeltek. Erzsike krumplis tésztát főzött, a tálak előttük még tele voltak. Alig akartak hinni nekem, amikor elmondtam, hogy a tanyát körülvette az operatív figyeléssel foglalkozó csoport. Kőszeg makacsul állította, hogy biztosan tévedek. Alig tudtuk rávenni, hogy felálljon az asztal mellől, és elinduljon Somogyi Laci után az erdőn keresztül, a szovjetek gyakorlóterepén át egy jókora adag Beszélővel a pesti terjesztőkhöz. (A szovjet támaszpont máskor is segítségemre volt, amikor a mély hóból kellett kisegíteni az autómat.) Hajnalban újabb fuvarral vágtam neki az erdőnek, ezúttal a stencilgép is velem volt, délutánra már mindent elszállítottunk. A gyanút az időközben a tanyára belátogató kocsi is igazolta. A környéken ismeretlen ismerősök a Lóci-tanya után érdeklődtek, a tanyaközpontban pedig Laci után. Egyszóval megtudtuk, hogy tudják, ezért odébb kellett állni, és megint új helyre vittük a gépet.
Egy alkalommal Solt Ottiliával kutyát sétáltattunk a Komjádi Béla utca fölött lévő domboldalon, amely akkoriban elhagyatott és még teljesen beépítetlen volt. A követők nagy erőkkel jöttek utánunk, de nekem mindenképpen el kellett tűnnöm, hogy elhozzam a Beszélő legújabb számát a nyomdászainktól. Egy idő után rohanni kezdtem egy másik irányba, tovább Óbuda felé. A bozótosban követőim eltévedhettek, mert sehol nem láttam őket. Beültem egy taxiba, és egy időre megszabadultam tőlük.
Ennél sokkal előkészítettebb volt egy másik lerázási kísérlet, amikor is a Trabantommal fölhajtottam a budai hegyoldalba, a Normafa irányában egy zsákutca végéig. Az erdőszélen leállítottam a kocsit, és kipattantam. A követők mögöttem álltak meg elbizonytalanodva. A bevált trükkhöz folyamodva elkezdtem rohanni fölfelé a hegyoldalban. Ismertem a terepet, tudtam, hogy a különböző turistautak hogyan keresztezik egymást, és persze azzal is tisztában voltam, hogy a sűrű erdőben nem olyan egyszerű a követés, mint a városban. Kísérőim hamarosan a nyomomat vesztették. Nekem akkor az volt a feladatom, hogy a Hírmondó legújabb számát fölszállítsam vidékről. Tonnányi papírt kellett elhoznom. A zsebemben volt egy másik autónak a kulcsa, amit a barátomtól, Kozák Gyulától kaptam kölcsön. Valahol egészen máshol, a hegytetőn bukkantam elő, taxit kerestem, és elindultam Zuglóba az autóért. Ekkor már nyugodtan eltűnhettem néhány napra. Ez a technika akkor alkalmazható, ha az embert nem akarják elfogni, tehát nincs előállítási parancsuk. Gyorsabban kellett futni, ismerni a várost és az erdőt, ahol annak idején, hétvégeken a papával sokat kirándultunk, és persze szükség volt barátokra, akik kölcsönadják az autójukat.
Utoljára 1988. június 16-án vertek meg az utcán. De idáig általában nem akartak elmenni. Voltak más brutális eszközeik. Az állástilalom önmagában is tönkreteszi az embereket egzisztenciálisan. Ehhez még az utazási tilalmat is hozzá kell venni. Az a veszély nem állt fenn, hogy hoszszabb időre bebörtönöznek. Legalábbis ezt mi így gondoltuk, és az események nem is cáfoltak ránk. A titkosszolgálatok és a rendőrség mindent megtettek, hogy ne legyenek szamizdat kiadványok, de az életünk, a szabadságunk nem volt veszélyben. Tehát szabadon lehetett élni legális jövedelem nélkül egy kalitkában, amelynek a határai azonosak voltak Magyarországéval. Szabó Líviával korábban éveken át dolgoztunk együtt Uszkán. A ’80- as évek közepén a Bajcsy-Zsilinszky úti lakásbutikban talált meg. Egy hajítófát sem ér az egész – susogta lemondóan, és kifelé mutatott. Nem számított rá, hogy nagy élvezetemet lelem az ilyenfajta állítások megcáfolásában. Nem azért, mert azt gondoltam volna, hogy minél rosszabb, annál jobb, hanem azért, mert el sem tudtam képzelni izgalmasabb helyzetet, mint hogy egy szétmálló diktatúrában élvezzem a szabadságot. Az amúgy elviselhetetlen lét azok számára ad alkalmat ennek megélésére, akik szakítanak a „valóság”-gal, és az őszinte beszéd kis világában élnek. A miénk a másik Magyarországhoz képest sokkal jobb világ volt. Szabad terepe annak a kreativitásnak, amit csak a diktatúrák kölcsönözhetnek az alkotó kedvű embereknek.
1984. április 11-én délután az autóban – VW Variant, mely hosszú ideig szolgált Svájcban postásautóként, és másodkézből, használtan vettem, hogy legyen mivel szállítani a nyomtatáshoz szükséges tonnányi papírt – hallgattam a Szabad Európa híreit. Jó hírt ritkán közölt ez a rádió, de ez a nap kivétel volt. Nem akartam elhinni, amit hallottam. A Kiadók Nemzetközi Szövetsége kitüntetett – három másik külföldi kiadóval együtt – a független könyvkiadás elismeréseként. Úgy gondoltam, ezt a díjat az egész magyar szamizdat kapta. Ez a szervezet négyévente adományozza a díjat azoknak, akik érdemeket szereznek a cenzúra elleni harcban. Boldog voltam, de pontosan tudtam, hogy a három évre felfüggesztett hat hónapos börtönbüntetés miatt eshetett rám a választás. Elsősorban azokat tüntették ki, akik nehéz helyzetbe kerültek a kormányaikkal való szembenállás miatt. Akkor még nem mondtak semmit nekem a kitüntetettek nevei, kivéve az Index on Censorship című folyóiratot, amelynek rendszeres olvasója voltam. A híradások szerint a jakartai Hasta Mistra szervezet azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kinyomtatta egy marxista regényíró, Pramoedya Ananta Toer háromkötetes regényét. A szerző – marxista világnézete miatt – 14 évet töltött börtönben. A Hasta Mistra által kiadott köteteit elkobozták és elégették. A másik kitüntetett a dél-afrikai Ravan Press kiadó volt, amelynek a vezetője, Mike Kirkwood olyan fekete szerzők műveit jelentette meg, akiket a dél-afrikai kormány publikálási tilalommal sújtott.
A ’90-es évek végén főpolgármesterként találkoztam Johannesburgban Kirkwooddal, és rá kellett jönnöm, hogy az apartheid rendszer sokkal toleránsabb volt, és sokkal szélesebb publikálási lehetőséget biztosított, mint a szovjet típusú diktatúrák. A Ravan Press jelentős kiadói vállalatként működött, amelynek csak egyes kiadványait tiltották és zúzták be az apartheid éveiben. A remek kiállítású könyveket látva meglepődtem és irigykedtem. Roppant izgalmas volt összehasonlítani a piacgazdaságokban működő cenzúrát az államszocializmusban működő cenzúrával/öncenzúrával. Erről beszélgettem a Ravan Press vezetőjével, akinek a története lényeges pontokon eltért az enyémtől. Az ő civil engedetlensége mögött volt egy működő, profi vállalat, amelynek a létét kockáztatta néhány betiltott fekete író regényének és novellájának a kiadásával. Dél-Afrika ugyanakkor szabadult meg az apartheid rezsimtől, mint Közép-Európa a szovjet uralomtól, a Ravan Press szerzői pedig ma közmegbecsülésnek örvendő írók.