Pársoros jegyzetek
>Nagy Bandó András
A múlt héten szardíniai magyarok vendége voltam, és bár csöppet
sem hiányzott az itthoni poli-katyvasz, de hazaérkezve mégis
végigpásztáztam a történéseket, pótolván a lemaradásom, és bevallom,
úgy éreztem magam, mint aki egy feszített víztükrű medencéből átlépdel
egy működésben lévő jakuzziba. Írhattam volna lavórt is, de ennél többre
értékelem a hazámat, amely nem tehet arról, hogy a NER hathatós
közreműködésével szakadatlan a gyűlölettől forrongó pezsgés és a
gazságtól szájszélig érő bugyogás.
Ami igazán megérintett a heti eseményekből, az az Iványi Gábor és
munkatársai melletti kiállás, fellépő művészekkel, és Iványi Gábor
megható, szívet-lelket melengető beszédével. Semmi kétség, egy ilyen
rendezvény ráirányítja a figyelmet erre a rettenetes helyzetre, de minden
jóságával és szépségével együtt is kevés.
Szívtelen és embertelen honfik ellen nem elég ez a kiállás.
Emlékeztetek az 1990 telén-tavaszán indult hajléktalan megmozdulásra,
amikor is a „MI IS EMBEREK VAGYUNK!” föliratú táblával tüntettek a
Déli pályaudvaron. Láthatóvá váltak és tömeggé sokasodtak azok, akik
azelőtt más-más helyen, egyesével voltak láthatóak Budapesten. Ekkor
szólítottam meg őket, és másnap már közös akarattal szerveztük meg a
buszos elvonulást, előbb ideiglenesen Csillebércre, majd Budaörsre, egy
még használható barakkokból álló laktanyába, ahol megalapítottuk az
ország első önerőből működő hajléktalan otthonát.
Tudom, a Dankó utca mai története már nem erről szól, de akkor is
fontos, hogy a szívtelenek előtt mutatkozzanak meg azok, akikért
dolgoznak Iványiék, és persze akikkel együtt dolgoznak. Hogy a
lehetőségek közül melyik a célravezetőbb és kivitelezhetőbb, nem
tudom. A legkézenfekvőbb az, ha meghívják a Dankó utcába Orbán
Viktort egy ismerkedési estre, hogy szembesüljön az ottani élettel, s ha
kell, szégyenüljön meg. Mondanám, kéretik oda tuszkolni, ha másképp
nem megy, de mint tudjuk, annyi testőr veszi körül, hogy ez szinte
lehetetlen. Remény van, hisz Orbán gyakran ott fontoskodik, ahol
babérokat gyűjthet be, ehhez gumicsizmát húz, pufajkába bújik, nyüzsög
az ukrán-magyar határnál, anélkül, hogy bármi hasznosat tenne, de
mutogatva magát, itt vagyok, jelen vagyok.
A másik megoldás, hogy a Dankó utca lakói, s az őket segítő-
gondozó-ellátó munkatársak vonulnak Orbán Viktor elé. Választék:
Karmelita, Hatvanpuszta, Mészáros Lőrinc villája, péntek reggel az
állami tévé-rádió, a többi ingatlant nem sorolgatom, úgyis kifelejtenék
néhányat a vagyontalan ember birtokainak tetemes sorából. Mutassák
meg magukat azok, akikkel szikrányit sem törődik a NER és legfőbb
vezére. Tegyék láthatóvá, hogy ők azok, akiknek az életével játszik az,
akinek nem kell összébb húznia a nadrágszíját, lévén a jelenlegi mérete
szerint már az összes lyukat elhasználta.
Emlékeztetek arra is, hogy Mihályfy László dokumentumfilmes
rendező kamerájával végig kísérte és rögzítette az 1990-es
eseményeket, mindazt, ahogy kemény csatákat vívva kiharcoltam
mindazt, amire szükségük volt az elesetteknek. Újra visszatérek írásom
címéhez: ami a hétvégén történt szép, jó, de kevés. Hogy mire van
szükség? Mihályfi László tizennyolcrészes dokumentumfilmjének címét
idézem ide: RONGYOS FORRADALOM.
