Posted by Weitz Tercsi
>Nem azért születtél, hogy másoknak megfelelj. Azért vagy itt, hogy tedd
a dolgod. A legjobb tudásod szerint.
A megfelelési kényszer a legerősebb korlátja annak, hogy kijöjjön
belőled, amit tudsz. Nehéz és hosszú az út, míg eljutsz odáig, hogy nem
számít, milyennek kellene lenned, mit vár el a másik.
Egyáltalán biztos az, hogy amit elvár, az jó? Ő legalább annyira tévúton
van, mint te.
Hozok néhány példát a saját életemből.
Példát, mert az ember példákból ért, és nem az elméletből. (Sajnos ezt
gyakran elfelejtik pedagógusok és írók egyaránt. Sőt, minél több a példa,
annál biztosabb, hogy megértik.)
Amikor tanítani kezdtem meg akartam felelni az elvárásnak. Óravázlat,
amit úgy írtam meg, ahogy elvárták. Az óravázlattal bementem órát
tartani, a tanulók mögött sorjában ültek a csoporttársak és a gyakvezető
tanár.
Mit tettem én, balga?
Néztem az óravázlatot, megfelelni a leírásnak, és néztem a hátsó sorban
ülő jegyzetelő felnőtteket. E kettő közt ültek a diákok, akiknek leginkább
meg kellett volna felelni, de ez is téves. Átnéztem rajtuk. Mi lett a vége?
Totális kudarc.
El kellett jutni odáig, hogy a gyereket lássam. De úgy, hogy nem akarok
neki megfelelni, nem én akarok jónak látszani a szemében, hanem észre
kell vennem, hogy mire van neki szüksége.
Ne te akarj jó lenni, hanem azt akard, hogy ő legyen jó.
Vagy egy másik példa egy későbbi korszakomból, úgy 14 évvel
ezelőttről.
Több évtizedes tapasztalat és kutatómunka arról, hogyan tanul az agy
értőn, nem magolva, s összeállt róla az esszencia, a koncentrátum,
elkezdtem a tanulástréningeket.
Naná, hogy jött a megfelelési kényszer.
Kiálltam 14-16 teljesen idegen ember elé, hogy átadjam nekik ezt a
tudást. Hibáztam. Meg akartam felelni nekik. Hogy beszélek, hogy tartom
magam. Féltem, vajon tudok-e majd válaszolni a váratlan kérdésekre.
Nem volt kudarc, hisz a tanítási tapasztalat azért már megmutatkozott.
Inkább úgy tudnám leírni, hogy amikor beszéltem, arra figyeltem, hogy
mit mondok, hogyan fogalmazok. A fókusz magamon volt ahelyett, hogy
a nagyítómmal rájuk, az arcokra, az arcokról visszatükröződő őszinte
érzésekre figyeltem volna.
Ugyanis onnan lehet leolvasni, hogy neki mi kell. Neki mi kell, hogy Ő
LEGYEN JOBB. Azért jött.
Ma már nem foglalkozom azzal, hogy én jó vagyok-e abban, amit tudok,
mert ebben a tudásban nem 10 000 óra van, hanem sokszor 10 000 óra,
holisztikus, hálózatos tudás, amit még azóta is fejlesztek.
Olyan nincs, hogy az ember mindent tud, sőt, minél többet tud annál
jobban érzi azt, hogy semmit sem tud.
Minden idegszálammal arra az emberre figyelek, aki eljött hozzám, hogy
tanuljon tőlem. S ha neki ez mégsem elég, nem tetszik, akkor sem az én
tudásommal van baj, hanem az ő elvárásával. Azt várta, hogy munka,
gondolkodás nélküli csodapirulát kap tőlem.
Hozok egy másik példát, persze, hogy saját tapasztalat, de másik
oldalról. Kérek egy munkát egy grafikustól. Megbeszéljük az
elképzelésem. Ha ő nem magabiztos, akkor nekem akar megfelelni.
Kudarc.
Ilyenkor azt mondom:
– Ne rám figyelj! Figyelj arra, ami belőled jön, engedd, hogy feltörjön,
nem számít, hogy nekem tetszik vagy nem. Belőled jöjjön.
Amikor a tulipánhagymát elülteted és tavasszal kihajt, nem gondolkodik
azon, hogy tetszeni fog -e annak, aki elültette. Mégis szép lesz.
Nem tud nem szép lenni, mert a tulipánságát adja. Nem akar rózsa lenni,
mert a gazdájának a rózsa tetszik. Azért ültette a tulipánhagymát, mert
tulipánt akar csodálni.
És még valami borzasztóan fontos így a végére. Ha szülő vagy, ne arra
neveld a gyereked, hogy neked megfeleljen. Te sem megfelelési
kényszerrel születtél. Megtanultad, eltanultad. Kitől? A saját szüleidtől, a
környezetedtől, a társadalomtól. Ne add tovább, s így a láncreakció
megáll.