Dühroham robbanásveszéllyel – Pintér Béla segélykiáltása

Bóta Gábor
>Pintér Béla bepipult. Éktelen haragját a Réka és az oltatlanok című
előadás formájában rázúdítja a nézőkre az Újpesti Rendezvénytérben.
Hangos, vásárian harsány elemeket is felvonultat a produkció, ami nem
annyira cizellált, mint amennyire hatásos. És sajnos sok mindenben igaz.
Pintér eddig is gyakran volt már dühös. De most szinte leltárszerűen
összegyűjti mitől szállt el az agya, mitől kétségbeesett. Van itt minden:
libsizés és szélsőjobbozás, zsidózás és b…zás, valóságként előadott
hazugság, összeesküvés elméletek, modernkedés és akár
történelemhamisítással vegyülő merev konzervativizmus, ostoba naivitás
és rafinált népámítás, politikai potentátok név szerinti emlegetése, sőt
kabaréba illő, röhejes megjelenítése.
Lehet pfujolni, esztétikai rendőrért kiabálni, hogy nahát, ez aktuálpolitika,
ami nem való színpadra, a hű de magas művészettől pedig iszonytatóan
távol áll. A finnyás szájhúzogatók elfelejtkeznek arról, hogy már az ókori
görögöknél Arisztophanész is valami hasonlót csinált. Bizony ő is
bepöccent. Névvel, „címmel” kipellengérezett közszereplőket, szóba
hozott nagyon is aktuális eseményeket. Rendre telibe talált. Nem ritkán
meg is gyűlt emiatt a baja többekkel. Feszegette a tűréshatárokat. Éles
szemmel észrevette a visszásságokat. Élvezte, hogy megmutathatja,
közszemlére teheti őket. Persze, hogy nem feltétlen örültek a
hatalmasságok, de a demokráciához hozzátartozott a színház agora
funkciója is, hogy nyilvánossá lehet tenni, meg lehet vitatni a köz ügyeit.
Elvileg nincs helye a sumákolásnak, titkosításnak, elhallgatásnak, a
szabadszájúságuk miatt művészek ellehetetlenítésének. Aztán persze
azért mindennek már akkor is megtalálták a módját.
Pintér már a legelső darabjában, a Parasztoperában, máig egyik
legjobbjában, bátran használt vásári elemeket, sőt akár tudatosan
primitíveket, netán giccsbe hajlókat, de ezeket olyan kontextusba
helyezte, hogy visszájukra forduljanak, „kimutassák a foguk fehérjét”,
lelepleződjön az olcsóságuk, nyilvánvalóvá váljon a
hatásmechanizmusuk, gyakran a manipulatív voltuk. Bár az, hogy valami
vásári, egyáltalán nem szitokszó, ahogy az, hogy kabaré sem, ezeknek
önálló műfajokként, vagy egy előadás részeiként, abszolút helyük van.
És Pintér ezeket általában jól is alkalmazza, hiszen több darabjáról
kiderült, hogy nem csak a saját társulata számára használható színjáték
szövegek, hanem mások által is előadható, időtálló drámák.
A mostani darab valószínűleg nem ilyen, de nem feltétlenül a beletűzdelt
aktuálpolitika miatt. Hofi szövegei is tele vannak aktuálpolitikával, és
sajnos váltig igencsak aktuálisak, mert a hülyeség, a butaság, az
alkalmatlanság, az elvtelen lecsatlakozás, a hatalmaskodás, a gyáva
meghunyászkodás, a gerinctelenség, a hazugság, a bunkóság, a
gyűlölködés természetrajza nem sokat változik. Akkor pedig különösen
nem, ha ez utóbbit még készakarva szítják is. Ha bizonyos körök
határozott célja, hogy ember embernek legyen a farkasa, és ez a taktika
meglehetősen hosszan be is válik.
Ezúttal Pintérnél már annyira torzulnak az emberek, hogy mindenki
önmaga karikatúrájává lesz, amire Hornyák Dóra jelmezei is
ráerősítenek. (Gergely-Farmos Lilla díszlete, a Gellért-heggyel, a
Szabadság-szoborral, nyilván az állami támogatás csaknem nullára
apadása okozta pénzhiány miatt is, átkerült az előző, Az imádkozó című
produkcióból.) Lelkileg csonkolt emberek tobzódnak a deszkákon, és
mint később kiderül, járják haláltáncukat a robbanásig feszülő
helyzetben. Utálják egymást, jelentős részük önmagát sem szereti.
Nekünk nézőknek pedig szintén nincs kit szeretnünk. Nem drukkolhatunk
például a pozitív hősöknek, a szerelmeseknek, mert nincsenek ilyenek.
Ezért kevéssé vannak valódi szerepek, átélhető élettörténetek. Most
inkább pofánkba mondják, vagy leginkább kiabálják, a rögvalót.
Plakátszínház ez, elnagyolt, de ütős. Most és itt, fölöttébb hat. Amikor
már túl sokat üvöltenek, kissé monoton. De általában erőteljes. Velőtrázó
sikoly és segélykiáltás, hogy történjen már végre valami, ne tocsogjunk
az állóvízben, és ha már kevéssé megyünk előre, legalább valahogy azt
próbáljuk megakadályozni, hogy hátrafelé tekerjék a történelem kerekét.
Pintérnek ahhoz mindig volt érzéke, hogy tragikus dolgoknak is úgy
láttassa a fonákját, hogy nevetni lehessen rajtuk. A produkciói nem
döngölik földbe a nézőket, mert a nevetés gyógyírré is válik. Olyan ez,
mint amikor megpróbáljuk kiröhögni a szinte mindenki által rettegett
halált, és ettől kissé megkönnyebbülünk.
A címben szereplő Réka, Péter Kata megformálásában, a
miniszterelnökség alkalmazottja, akivel éppen közli két felettese,
Adorjáni Bálint és Szabó Kimmel Tamás alakításában, hogy kirúgják,
mert nem oltatta be magát. Mondja nekik, hogy ne csináljátok ezt srácok,
és perlekedik, hogy ezt biztos azért akarják vele megtenni, mert kiment
egy tanártüntetésre, hiszen van gyereke, látja, amit már nehéz nem látni.
Na, de ettől ő még képtelen lenne az ellenzékre szavazni. De azért a két
férfi csak kirúgja, és amikor egyedül maradnak, összeölelkeznek,
csókolóznak, mert melegek, amit a külvilág előtt lepleznek. Nemigen van
önazonos ember, a látszat fenntartásán iparkodik mindenki. Vagy tán az
a körülményeskedő, fontoskodó, áltudományokban és a fennállóban
megrögzötten hívő riporternő, akit Enyedi Éva ad pazarul, tényleg ilyen?
Netán Gálvölgyi János önimádó, és mások imádatát is elváró,
zsenitudatú, ős-konzervatív, dilettáns költője is olyan, mint amilyennek
látszik? Ha így van, akkor sem jobb a helyzet. És azoktól a mindenféle
alakoktól sem jobb, akiket Fodor Annamária, Jankovics Péter, Takács
Géza, Szabó Zoltán, Messaoudi Emina megtestesítenek.
Pintér, aki szokása szerint, a 25 éves Pintér Béla és Társulatával
rendezte is a saját darabját, még soha nem látta ilyen sötéten a világot,
amiről amúgy nehéz lenne azt állítani, hogy nincs rémisztően
elsötétülőben.
(pepitamagazin.com)