Posted by Dr. Fövényi József
>Azért „ragadok tollat”, mert egy olyan abszolút kisebbséghez tartozom, melynek tagjai közül még soha senki nem posztolt ezen a felületen. Nyolcvanhét éves vagyok, még heti két napot dolgozom, felkérésre előadok szakmai konferenciákon, és egy páciensoktató online magazint – DiabFórum – is főszerkesztek, sőt még a józan eszem is megmaradt. Emellett hetven esztendeje hívő keresztyén református vagyok, naponta olvasom a Szentírást, naponta imádkozom, és amikor a Miatyánkot mondom, azt így fejezem be: „szabadíts meg minket a Viktortól, és helyette Tiéd legyen az ország, a hatalom és a dicsőség, ámen.”
Viszont istentiszteletre már nem járok, legfeljebb időnként belehallgatok az élő közvetítésbe. Nekem ugyanis már az ötvenes években elegem volt a békepapokból, akik minden alkalommal a békéért és az ország vezetőiért – köztük Rákosi Mátyásért – imádkoztak. Mai utódaik pedig az országot végromlásba döntő kormányunkért és annak fejéért teszik ugyanezt és ugyancsak a békéért, mellette legfeljebb szemforgatóan a kárpátaljai magyar testvéreinkért is. A szomszédságunkban folyó népirtó agresszió áldozatairól soha nem emlékeznek meg, mint ahogy soha nem hallottam imádkozni a világ számos országában, köztük Etiópiában, Pakisztánban, Indiában, Kínában üldözött keresztényekért sem.
(Valószínűleg nem tévedek, ha feltételezem, hogy a „kereszténység bástyáját” képező országunk felett a teljhatalmat bitorló vezér az augusztus 20-i tűzijáték szemlélése közben nem fordult kéréssel a mellette álló azeri diktátorhoz a hegyi- karabahi keresztény örmények védelmében). De ne menjünk ilyen messzire: soha nem hallottam megemlíteni az itthon nyomorban élő elesett milliókat, soha nem hallottam példálózni az irgalmas szamaritánussal és prédikálni Jézus azon szavairól, hogy „akik e legkisebbek közül valakit segítettek, befogadtak, Őt segítették, Őt fogadták be.” Nem hallottam kifejteni a legfőbb parancsolat második részének valódi értelmét, mely szerint „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.
Mindig elhangzanak az emelkedett szavak a megtérés szükségességéről, az üdvösségről, de hogy ez önmagunkon kívül milyen kötelezettségeket ró ránk embertársaink iránt, arról soha egyetlen szó sem esik. És akkor még nem beszéltem arról, hogy Jézus hogyan ostorozta rendszeresen az özvegyeket kifosztó farizeusokat és írástudókat, akik akkor a népet „vezették” és hatalmukban állt mindenkit, aki nem hódolt be nekik a gyülekezetből (nemzetből?) kitaszítani. Erről, – akár mai körülményeinkre utalva, – soha egyetlen szó nem esik a prédikációkban. Pedig erről beszélni, – a sok-sok hazugság helyett az igazságot felmutatni, az egymás gyűlölése helyett a másik ember iránti szeretetre buzdítani – az egyházak kötelessége lenne. A vigasztaló kivételt csupán az evangélikusok jelentik, akiknek nem Szeged-Csanád vármegyében él a püspökük és akiket még nem vásároltak fel mai uraink „kilóra”. Viszont aki felemelte a
szavát a gonoszság ellen, és mindent megtesz az elesettekért, azt gondozottaikkal és az őket segítőkkel együtt, ellehetetleníti a hatalom. Ezek után kérdezem: csoda, ha egyre kevesebben járnak a templomokba, egyre kevesebben hisznek az isteni igazságban?
Tudom, hogy a pénz nagy úr, de hogy Isten szolgái ilyen mértékben eladják a lelküket és híveik lelkét is a Gonosznak, arra hosszú életem során még nem láttam példát. Már csak egy posványba süllyesztett nemzet posványba süllyedt egyházait látom. Úristen! Hova jutottunk és van-e még ennél is lejjebb?