Posted by Bayer Ilona
(részlet a szerző Anyós lettem Japánban című könyvéből)
(részlet a szerző Anyós lettem Japánban című könyvéből)
>A sunga szó „tavaszi képet” jelent. A tavasz a szexualitás és szerelem szimbóluma a japán művészetben. De a szó a kínai 12 tekercs-együttesnek a japán olvasata, ami azt a 12 szexuális pózt ábrázolja, amit a mindenkori koronahercegnek el kellett végeznie a jin-jang egyensúlya érdekében. Japánban kevés kivételtől eltekintve az ukijo-e irányzat minden művésze készített sungát, többek között a leghíresebbek, Utamaro, Hokuszai és Hirosige is. A fametszeteket nem gépi, hanem kézi technikával nyomtatták, így csodálatos színekben, utánozhatatlan színátmenetekben pompáztak ezek az alkotások.
A 17-19. század között virágzó japán művészeti stílus, az ukijo-e (a lebegő világ képe) sungái nem keleti pornólapok. Mesterei fametszeteken és festményeken örökítették meg a női szépséget, a kabuki színészeket, a szumó birkózókat, a történelmi eseményeket, de regéket, tájakat, az állat- és növényvilágot, a hétköznapi élet megannyi jelenetét, beleértve az erotikát is. Természeti népek lévén náluk nem voltak meghökkentőek ezek az ábrázolások. A sungák közkedveltek voltak, hatalmas mennyiségben készültek. Az Edo-kor minden társadalmi csoportja élvezte. Egyes kutatók szerit az összes valaha készült fanyomat-mennyiség mintegy egyharmada sunga lehetett.
Számos Edo-kori forrás létezik, amely arra utal, hogy a sungákat a nők és a férfiak egyaránt élvezték. Gazdag menyasszonyoknál ezek a könyvek a kelengye részét képezték. Szerencsét hozó talizmánokként kezelték őket, melyek elősegítik a házastársak intimitását, a termékenységet és összességében a ház sikerét. Ugyanezen forrásokból az is kiderül, hogy a sungák szexuális tankönyvként is szolgáltak a fiatal, tapasztalatlan feleségek, párok, lányok és fiúk számára. Magasrangú szamuráj klánokban szokás volt nászajándékként adni, az új páncélba pedig az elkészítés utolsó aktusaként egy-egy sungát helyeztek. Ebben az esetben is talizmánként szolgáltak, erősítették és védték a katonákat a csatamezőn. A sungák védelmező erejét nem csak a szamurájok használták, hanem a kereskedők is, akik a raktáraikban e könyvekkel próbálták megóvni az épületet a tűztől. Ha meg akarnánk becsülni azok számát, akik sungákat olvastak, nem állhatnánk meg csak azoknál, akik ilyen könyveket vettek. Az Edo-korban (1603 és 1868) ugyanis gyakori volt a könyvek kölcsönzése, akár barátoktól, akár könyvkölcsönző hálózatokból. Ilyen kölcsönzőkből Edo-ban (a mai Tokió) 656, Oszakában pedig 300 működött.
A nyugati ember számára a sunga ábrázolása az eltúlzott méretű nemi szervekkel szokatlan és talán ijesztő is. Ezt Francis Hall feljegyzései alapján is láthatjuk, aki 1859-es Japánban tett látogatása alkalmával megdöbbenten tapasztalta a japánok szexuális nyíltságát. Egy házlátogatás közben ugyanis, a vendéglátó házaspár minden habozás nélkül szépen becsomagolt sungákat vett elő a fiókból. Ők kicsit sem érezték a képeket merésznek. Sokkal inkább úgy tekintettek rájuk, mint valami igazán értékes, nagy becsben tartott dologra, amit gondosan meg kell őrizni, és feltétlenül meg kell mutatni a becses vendégnek. Hall azonban úgy gondolt ezekre, mint: “…bizonyítéka ezen emberek züllött ízlésének”.
A japánok viszont hozzászoktak az ilyen látványhoz, hiszen sokszor találkoznak nagyméretű szexuális szimbólumokkal pl. termékenységfesztiválokon, sintóista templomokban, ahol méretes falloszok, s egyebek is előfordulnak. Akkoriban a szex egy nagyon is természetes tevékenységnek számított, aminek űzése inkább volt dicséretes, mintsem elítélendő. Éppen ezért a korai erotikus műveket nyílt és részletes, de mindképpen művészi szexuális útmutatókként kell tekintenünk.