Posted by Tardos János
>Hároméves nagyfiú voltam, illetve kisfiú. Nehéz ezt állítani persze, mert
mihez képest nagy vagy kicsi, okos vagy szép, illetve buta, ronda. De fiú
voltam, arra határozottan emlékszem, élesen elvágott fekete
csikófrizurával, mert másképp nem lehetett levágni, fésülni meg sehogy.
De nem tudtam, hogy másoknak milyen haja van, nem ismertem
magamhoz hasonló embereket vagy gyerekeket, akkor még nem.
Ami tény, hogy elmúltam hároméves, ezzel tisztában voltam, persze
csak annyira, amennyire egy háromévesnél nem sokkal idősebb
gyermek tisztában lehet ilyesmivel. Nyilván érzékeltem, hogy ez már
jóval több, mintha egy- vagy kétéves lennék, sőt, akkor még a fél évek is
számítottak. Tudtam már háromig számolni is, egy, kettő, három, és ami
azt illeti, egy évvel később már a betűket is ismertem, igaz, talán nem
mindet, de a nagybetűket többé-kevésbé igen. Jó, kevésbé.
November negyedike volt vagy ötödike, már esteledett. Lent voltunk
Leitneréknél, a házmesteréknél, társasjátékoztunk. Ki nevet a végén,
alighanem. Engem akkoriban az ilyesmi még eléggé le tudott kötni.
Dobni a dobókockával, lépni a bábuval, nevetni a végén. Dobtam,
léptem, izgultam. (Nyilván tudtam már hatig is számolni, másképp, hogy
léphettem volna hatot?)
Én következtem, és hozzá is láttam a bonyolult művelethez. Dobtam,
léptem, vigyorogtam. De már nem volt kire. A felnőttek mind eltűntek
hirtelen, ahogy felnéztem a tábláról, nem láttam már a közelben senkit.
Izgatottam rám pisszegtek valahonnan. Talán anyám lehetett, a
szekrény takarásából. Nem azonnal jöttem rá, mit akarnak. Hogy menjek
oda én is, bújjak el a bútorok mögé, mint ők.
De miért, miért? Mert hirtelen veszély támadt, egy ember nézett be
lehajolva az alacsony pinceablakon. (Leitnerék az alagsorban laktak, a
mi sashegyi villánk alagsorában, kábé a garázzsal egyvonalban.) Ezért
is jöttünk le hozzájuk, amikor a Kálló esperes utcában és a ház fölötti
réten elkezdtek vadul lövöldözni, aznap reggel, vagy már előző nap is.
Az időérzékem akkoriban még nem fogott át ilyen nagy időközöket, csak
annyira volt fejlett, mint egy kiskutyáé vagy egy szép aranyhalacskáé.
Anyám szinte sziszegett az ingerültségtől, a félelemtől, a butaságom
feletti felháborodástól. Gyere ide azonnal, fiam!
Kinéztem az ablakon, ahonnan egy pufajkás, usankás, géppisztolyos
orosz katona nézett vissza rám, géppisztolyát felénk irányította.
Mosolygott, és nemsokára tovább is lépett. Csak társasoznak –
gondolhatta, mert tényleg nem néztünk ki ellenforradalmároknak (pedig
azok voltunk). De ezt akkor még nem tudtam. Azt se nagyon, hogy kik
azok az oroszok, csak a felnőttek reakcióiból sejtettem, hogy
veszélyesek lehetnek, mint a gonosz boszorka a mézeskalácsházban
vagy a farkas a nagymama főkötőjében. Esetleg Nemtudomka
Napvárosban.
A kézigránátról sem tudtam akkor még, hogy micsoda, csak az anyám
mondta, hogy attól törhetett be a konyhaablakunk. Mert másnap fel
kellett mennünk a spájzba valamiért, talán cukorért vagy sóért. De más
pusztítást a lakásban nem találtunk. Azért anyám viselkedéséből
éreztem, hogy merész vállalkozás lehetett akkor ez tőlünk, hogy a
harcok pillanatnyi szünetében föl mertünk menni egy rövid vizit erejéig a
lakásba valami nélkülözhetetlen élelmezési alapanyagért. Sütött a nap,
békés volt minden. A közelben sem élő, sem holt, igaziból nem is
nagyon értettem, miért kell sietnünk. De kellett.
Arra már nem emlékszem, hallottunk-e később még lövéseket. Az
biztos, hogy pár nappal később végleg visszaköltöztünk a lakásba,
anyám, Annus meg én. Apám, ahogy szokás mondani, kiküldetésben
volt, vagyis bujkált az ÁVO elől, mint utóbb kiderült, kábé karácsonyig
valahol a városban, vagyis nem valahol, hanem egy csinos kis
színésznőcskénél. Anyám biztosan idegeskedett is emiatt (bár a
műlovarnőről akkor még nem tudott), ráadásul hatodik vagy hetedik
hónapos terhes is volt, ami nekem nem tűnt fel, pedig talán jobb lett
volna, ha résen vagyok. De engem lekötött az Annussal való
foglalatosság, mert ugyanis őt rám bízták, hogy kísérjem el a boltba, ha
majd egyszer kinyit (a bolt), és a visszajáróból kaphattam egy
Mitugrálsz-csokit. Aztán csinált nekem reggelit, tízórait, ebédet,
uzsonnát és vacsorát, megfürdetett és ágyba tett. Annus, bővebben
Vrubovszki Annus volt a cselédnek nevezett dadus, elsősorban ő látta el
a körülöttem felmerülő teendőket, s mellette még mosott, vasalt,
takarított és fűtött is, főleg télen. De nyáron is be kellett gyújtani a
fürdőszobakályhába, mert különben nem lett volna meleg a víz.
Szerettem a boltba járni, nem is csak a Mitugrálsz-csoki miatt, hanem
mert így fedezhettem fel a kertünkön túli idegen, veszélyes, de
ugyanakkor rendkívül változatos és szórakoztató világot. A bolt ugyan
csak itt volt, a Kálló esperes utca alsó torkolatában, a Hegyalja út
sarkán, de útközben mindenféle új dolgot lehetett felfedezni, s ha
közben valami veszély felmerült, mondjuk egy idegen felnőtt
személyében, simán elbújhattam Annus rengeteg tót szoknyája között,
ott a kutya sem talált volna rám.
Hanem november negyedike után, hiába is vártunk relatíve türelmesen,
a kisbolt csak nem akart kinyitni a Kálló alján lévő garázsban. Kenyér
kellett, meg tej meg szalonna vagy párizsi, mikor mi. És akkor még
segélycsomagok sem jöttek Svájcból, s benne kávé, kakaó. Úgyhogy
Annus egyszer csak a hóna alá kapott, s lementünk az Alkotás utcáig, a
61-es villamoshoz, ami elvitt minket a Körtérig.
A Körtér messze volt, és szét volt lőve teljesen. A tér közepén fotel,
kibelezve, akárcsak szemben a ház, amelybe a tűzfal lyukain keresztül
simán be lehetett látni. Mint egy babaházba, ha láttam volna akkor már
olyat. És téglák szanaszét, mindenfelé. De a tejbolt már nyitva volt, és
Annus pletykálhatott is a többi tót cselédasszonnyal közben, én meg
tátott szájjal hallgattam, mert az orromon már akkor sem igen kaptam
levegőt.
Végül karácsonyra az apám megunta a bujkálást, hazajött, megadta
magát, először a kispolgári családi békének, aztán a gonosz ÁVÓ-nak
is. Ez utóbbi január 19-én este érkezett, amikor is tíz körül becsöngettek,
és betódultak az ajtón a közegek. Aludtam persze, csak felriadtam pár
percre, nem is igen fogtam fel, mi történik, anyám szólt hozzám néhány
nyugtató szót. A hallban aludtam, kis, rojtos szélű alvórongyommal
cirógattam magam vissza az édes álomba. Valami kis ritmust is dobogott
a fülembe közben a vérem: hamar visszaaludtam. Reggel aztán arra
ébredtem, hogy apám sehol, sőt, a belügyesek elvitték addigra a
legfontosabb bűnjeleket is: a kínai riportútról megmaradt, olvashatatlan
ákombákommal telerótt piros noteszt, az írógépet, néhány szabadsajtó-
kiadványt. Csak mi maradtunk, nézhettük egymást üres szemmel, mint a
halak.