Posted by L. Ritók Nóra
>Néha azt érzem, egy tanmese kel életre nálunk is. Tudjátok, az, amelyikben mennek a vásárra egy szamárral az apa meg a fia. Először felül az apa a szamárra, a fiú meg ballag mellette. Erre az út mellett állók megszólják, hogy milyen lelketlen, hogy a szegény gyerek gyalogol… Erre cserélnek, de jön az újabb kritika, szégyellje magát a fiú, hogy hagyja az apját gyalogolni. Ráülnek hát a szamárra mindketten. Erre azért állnak nekik, hogy tönkreteszik a szamarat….stb. Ők szegények meg akarnak felelni másoknak, de nem megy. És ez egy nagyon régi mese.
Feltehetően ugyanaz a mintázat ma is, csak ma már nem szükséges a személyes találkozás, itt, a közösségi médiában pedig bátrabb lesz az is, aki esetleg személyes találkozásnál hallgatna. Sokszor azt érzem, nem is a téma az érdekes, vagy a cél…hanem a folyamat, a másik fölé kerülés, az önérvényesítés. Mindegy, mi van, csak ellentmondani. Agresszíven,
kioktatva, lenyomva a másikat. Ebben nagyon erősen kell figyelni magunkra, hogy mások véleményét meghallgatva, de a megfelelési kényszert levetkezve dolgozzunk tovább…. mert korántsem biztos, hogy neki van igaza. Főleg nem, ha nincs is tudása, megtapasztalása a dologról, „csak” véleménye van, amit el akar mondani. A múltkor valaki azt írta, azért kommentel, hogy „felnyissa a szemem”. 🙂 De közben ott van az is, hogy meg kell őriznünk magunkban a kétkedés képességét is. Mert ha azt hisszük, hogy csak mi láthatjuk jól, az sem egészséges. Igen, talán ez a baj… hogy egyre inkább eltűnik a kétkedés képessége.
Túlzott magabiztossággal ordítjuk a másik arcába, hogy mi látjuk jól, és ő meg egy barom…. és az ilyen barmok miatt tart ott az ország, ahol. Hányszor érzem ezt a kommentekben! Az önreflexió hiánya tehát érezhető, de nem mehetünk el a média és a hatalom mellett sem, ami tudományos aprólékossággal dolgozik azon, hogy építse, példázza, kitüntesse a neki megfelelő kommunikációs stílust. Ami lassan beszivárog mindenhova. Mindenki nárcisztikusan reagál, dühvel, a bántás, a sértés, a gúny általános lesz.
És egyre durvul. Vajon mikorra alakul ki az, hogy akár itt, a közösségi médiában kultúrája legyen a kommunikációnak? Kialakul valaha? Tegnap beszélgettünk kicsit erről a kollégáimmal… nem voltak optimisták. Aztán olvasom a hírt, hogy megindult a gondolkodás Brüsszelben arról, hogyan lehetne kizárni Magyarországot az Unióból. És nem tudom, mitől kell félnünk jobban. Attól, ami ezen a szinten történik velünk, vagy attól, ami belül, az emberek között. Azt hiszem, én ez utóbbitól jobban félek.
Érthetetlen és félelmetes erők kezdenek működni bennünk, emberekben. Bár az is lehet, tudomásul kellene vennem, hogy most ilyen lett a világ, a legrosszabbat hozza ki mindenkiből. Csak az a baj, hogy én nem érzem magam komfortosan benne.