Féktelen tréfa

Ez  egyaránt köszönhető a zenekarnak (a karmester Rajna Martin), a jókedvvel és felszabadultan, de ízléssel és mértéktartóan komédiázó énekeseknek, a gazdag jelmezeknek (Füzér Anni), az elegáns díszletnek, amibe Cziegler Balázs még az 1820-ban Milosz szigetén megtalált kortalanul (és kartalanul) szép milói Vénuszt is belekomponálta, noha a mű majdnem egy évtizeddel korábbi.

De ebben az esetben ez az anakronizmus ugyanúgy megengedhető, mint a mobiltelefon vagy a gurulós bőrönd. A mindenkori mese idejében vagyunk, ami maga az idő, vagy ha úgy tetszik, az időn kívüliség. A rendező, Szabó Máté, amint számos szellemes, meglepő invenciója bizonyítja, elengedte a fantáziáját, de nem egyénieskedett, még a táncoló és a konyhában kotnyeleskedő macskák (koreográfus: Katona Gábor) sem cincálják szét a produkciót.

Én egyébként ilyen operákra, ilyen előadásokra vinnék el kisgyerekeket, hogy megkedveltessem velük a műfajt, nem a Bánk bánra és nem is A varázsfuvolára, ahol szegények már az első percekben elvesztik a fonalat és nem is találják meg többé, unatkoznak, rendetlenkednek vagy – még ez a legjobb – elalszanak. És soha többé nem akarnak Operába menni…

Annál érdekesebb, hogy a 2017. november 18-án, az Erkel Színházban tartott bemutató az alkotás eredeti formájának első színrevitele az Operában – tanulságos (és hosszadalmas) lenne utánanézni, hogy játszották-e egyáltalán magyar földön.

Ugyanilyen érdekes az is, hogy Till Géza alapműve, az Opera egyetlen szót sem veszteget rá. Igaz, részletesen tárgyalja A sevillai borbélyt, a Hamupipőkét, az Ory grófját és a Tell Vilmost, ami egyike Rossini azon szerzeményeinek, amikben Párizsba költözvén „közeledett a patetikusabb hangvételt kívánó, nagyobb formákra törekvő francia operastílushoz”. Sőt Till az Ory grófjáról is kelletlenül ír, a szöveget és a zenét egyaránt elmarasztalva. Igazán választhatta volna helyette az Olasz nő-t…

Eősze László is csak egy árva mondatot szentel Rossini tizenegyedik (!) operájának a szintén alapkönyvnek számító munkájában, Az opera útjában, amiben egyébként egyetlen fejezetben mutatja be Rossinit, Donizettit és Bellinit mint a „nagy triászt”: „Már 1813-ban Tankrédja olyan sikert aratott Velencében, hogy még Napóleon hadjáratai sem tudták elterelni róla a figyelmet. Az Olasz nő Algírban kirobbanóan víg kedélyű muzsikája megerősíti győzelmét.” (A bemutató szintén Velencében tartatott, méghozzá azon a napon, amelyen Richard Wagner megszületett Lipcsében – tegyük hozzá, a szálakat elvarrandó, hogy Velencében halt meg.)

Pedig élő és viruló mű ez, tüsszögőkórussal és hadaródalokkal, „féktelen tréfa”, ahogy Csehy Zoltán nevezi a 138 operában.

Kertész Iván Operakalauzával vigasztalódhatunk, aki ezt az alkotást is tárgyalja néhány sorban. És vigasztalódhatunk Stendhal művével, a Rossini életével*, amiben ez az igen nagy író egy egész fejezetet szentel a szóban forgó remeknek. Mondjuk e fejezetből épp nem feltétlenül derül ki, hogy igen nagy író – illetve csak lesz, hisz az életrajz írásakor első regényét, az Armance-t még el sem kezdte. „Mikor (Rossini) az Italiana in Algerit írta, tehetségének és fiatalságának virágjában volt: nem félt tőle, hogy ismétli magát; nem igyekezett magvas zenét szerezni, s Itáliának, sőt talán az egész világnak legvidámabb, de mindenesetre legkevésbé tudákos városában élt, a szeretetre méltó Velencében. A velenceieknek ebből a jelleméből következik, hogy a zenétől elsősorban kellemes, inkább könnyed, mint szenvedélyes énekeket várnak. Az Italiana bőségesen kielégítette ezt az igényüket; soha nép nem gyönyörködött jellemének megfelelőbb színpadi látványosságban…”

Ez akkor is túlzás, ha elfogadjuk, hogy a 19. század harmadik évtizedének elején még simán lehetett úgy gondolni, hogy a népeknek, sőt a különböző városok lakóinak különböző jellemük van. Nagyobb baj, hogy Stendhal aztán áriáról áriára haladva beszél Rossini szerzeményéről, általában felsőfokon, miközben óva int (úgy általában) a librettó elolvasásától („Én a magam számára mindig újraírom egy opera szövegét”): „Lindoro feleleténél – D’ogni parte io qui m’inciampo [Ebben én mindig elbotlom] – soha még szebb zenét nem szereztek.” (Lindoro a bejnek feleli ezt, aki azt fejtegette, hogy csak olyan nőt képes szeretni, akinek szép a szeme.) Kár, hogy Stendhalnak nem tetszik Isabella híres áriája, a Cruda sorte [Kegyetlen sors, zsarnok szerelem] szerinte „gyöngéd és lapos”. Az Ai capricci della sorte [A sors szeszélyei] kezdetű duettől viszont el van ragadtatva: „Olyan eleganciát érzek benne, aminek Cimarosában talán nem is lelhetni párját.” (Milyen jó lenne egy társaságban ilyesféléken vitatkozni! Nagyon másokon szoktunk.)

Nagyon tetszik viszont, ahogy megvédi az opera cselekményét. „…nagyképű literátoraink úgy találták: a darab meséje képtelen bolondság, de szegény jó emberek megfeledkeztek róla, hogy ha nem volna ilyen hóbortos, már nem is illenék ehhez a zenei műfajhoz, mely maga sem egyéb, mint színtiszta, szervezett hóbortosság.” Ez a műfaj az opera buffa; a komoly operával (opera seria) szemben megjelent komikus opera – első kimagasló darabja Pergolesitől Az úrhatnám szolgáló 1733-tól. Igen, a bohózat műfaja éppoly jogosult, mint a tragédiáé, és százszor inkább egy jó bohózat, mint egy rossz tragédia!

A darab meséje (a szövegkönyv írója, őt se hagyjuk ki, Angelo Anelli) valóban „képtelen bolondság”: az algíri bej, Musztafa (Palerdi András) megunta a feleségét (Elvira/Sáfár Orsolya). Megunhatná a velencei dózse is, de az egzotikus helyszín és az arisztokratikus közeg feldobja a történetet. Musztafa száműzi Elvirát és bizalmasát, Zulmát (Kálnay Zsófia), férjéül szánva olasz rabszolgáját, Lindorót (Spencer Britten). Ő maga egy tüzes olasz nőre vágyik, nézi is lelkesen az Édes életből Anita Ekberget, amint besétál a Trevi kútba. (Ekberg a filmben ugyan amerikai sztárt alakít, de miért kéne ezt egy algíri bejnek tudnia?)

Érkezik is egy olasz nő, Isabella (Mester Viktória), de sok köszönet nincs a felbukkanásában, hisz másé a szíve: Lindoróért dobog, ők kutatja, és lám, meg is találja… Az izgalmakat fokozandó akad még egy Ali nevű zord kalózkapitány (Dobák Attila) is. Tízre persze minden rendbe jön, amit már hétkor sejthettünk, ez a műfaj nagy varázsa.

Ez a varázs hallható a zenében is, teljes pompájában.

Fotók: Magyar Állami Operaház
(a képek korábbi előadásokon készültek)

Rossini: Olasz nő Algírban (szereposztás)
Rendezte: Szabó Máté
Magyar Állami Operaház

További előadások:
szeptember 22. (péntek), 24. (vasárnap 11 órakor!), 27. (szerda), 29. (péntek);
október 3. (kedd)

*Stendhal: Rossini élete. In: Zenei írások. Stendhal művei. 9. kötet. Fordította Rónay György. Magyar Helikon, 1973.