Papíralapú piramis

Utánpótlás-évforduló
>Szekeres István
Éppen hatvan éve, 1963-ban vezették be a magyar sportban – hivatalos nevén – az utánpótlás-nevelés egységes rendszerét, amely a mindennapi szóhasználatban sportiskolai rendszert jelentett.
Korszakos váltás volt!
Utánpótlást persze korábban is neveltek. Voltak serdülők és ifjúságiak, együtt minden korosztály, dolgoztak velük edzők. Részt vettek heti két-három edzésen. Már ahol. A birkózó Hegedüs Csaba mesélte a gyermekkoráról: „Sárváron többen jártunk el a felnőtt birkózók edzéseire, bámultuk a nagy, erős embereket, őket akartuk követni. Mi is hancúroztunk a szőnyegen, és az öregek néha magyaráztak ezt-azt, bemutattak birkózófogásokat. Később, Szombathelyen már rendszeresen edzhettem, ott nagy szakosztály működött.”
Az új szisztémában bevezették a korcsoportos képzést, egykorú fiatalokkal foglalkoztak.
Az életkori sajátosságaiknak megfelelően. Edzés mindennap volt. Mi több, a 70-es évekre kialakult a napi két edzés feltétele, amely általános igénnyé vált a sport módszertanában.
Testnevelés tagozatos iskolák indultak (az oktatási bürokraták később a „testnevelési osztályokat működtető iskola” nevet aggatták rájuk), ahol a sportiskolás gyerekeknek naponta volt emelt szintű testnevelésórájuk, délután pedig következett az edzés a szakosztályokban. 1963 után sorra alakultak meg az országban az egyesületi és a városi sportiskolák…
És persze a KSI, a Központi Sportiskola!
Világhírű sportolók álltak edzőként a sportágak élére: Gyarmati Dezső, Kertész Alíz, Grosics Gyula, Iharos Sándor, Csányi Rajmund… Olyan szakemberek csatlakoztak, mint Széchy Tamás. A KSI módszertani központ volt. Ott dolgozták ki a sportiskolai tanterveket, mert bizony tudományos megalapozottsággal folyt a munka szerte az országban.
A rendszerváltáskor viszont megszűnt a sport többcsatornás támogatása. Mint talán emlékezetes, a központi anyagi források mellett finanszírozták az úgynevezett bázisvállalatok (nagyüzemek, bányák), minisztériumok, szakszervezetek, helyi tanácsok. Már 80-as évek végén kiszállt az élsportból a győri Rába, a csepeli Vas- és Fémművek…
Csepelen négyszáz sportoló munkahelye szűnt meg, és noha a gyár a fizetésüket még átutalta a Csepel SC-nek, az a járulékok bevezetése miatt már sokkal kevesebbet ért.
Egyre-másra szűntek meg sikeres szakosztályok. A kiesett pénzeket az állam nem pótolta. Így csak az lett általános, hogy kellő anyagi háttér hiányában szinte minden sportegyesületben megszüntették a sportiskolát, elküldtek rengeteg utánpótlásedzőt.
Élénken megmaradt Kuncze Gábor egykori belügyminiszter emlékezetében, hogy a 80-as évek végén mennyire meglepte őt a kajakkirálynő, Kőbán Rita, amikor kifejtette, hogy a korszak sportsikerei még mindig a sportiskolai rendszernek köszönhetők. A sport azonban logikusan működik. Az egyesületi sportiskolák megszűntek (az önkormányzati fenntartású városiak nem), de a bevált módszerek nem omlottak össze. Ma mindenütt sportiskolai típusú képzés folyik az utánpótlás-nevelésben.
Hasonló elvekre épül még a mostanság favorizált akadémia intézménye is, hiszen nincs jobb. Van is benne perspektíva.
Most viszont újabb, nagy gonddal kell szembenézni. Az akadémiák elragadják a tehetségeket a nevelőegyesületektől, amelyek ezzel elesnek eredményességi támogatástól, és a kis szakosztályok, megfelelő támogatás hiányában amúgy is ellehetetlenülnek, hiszen a kézenfekvő segítség, az önkormányzat is forráshiánnyal küszködik. Rengeteg hagyományos műhely meg is szűnik.
Ha a sport felépítését – jogosan – piramishoz hasonlítjuk, akkor ma a piramis alapja már papír vékony. Az összedőlés fenyegeti az egész építményt.
Címkép: sportorvos.hu