Puskás

Odze György

>Sok embernek van története Puskásról, legtöbben kitalálják, mert jó dolog híres
emberek ismertségéről mesélni, az enyém azonban igaz.
Ismernek bennünket? Ez a kérdés mindig foglalkoztatja a magyarokat. És
természetes is, elvégre minden kis nemzet ismertségre és elismertségre vágyik. A
magyarokat azonban, eltérően sok más kis nemzettől, ismerik. Mindenki ismer
valakit, aki magyar, vagy ismer valakit, aki ismer valakit, aki magyar, vagy tudja
valakiről, aki magyar. A magyarok kellemes emberek, humorosak, szeretnek
érvényesülni, többnyire tudnak is, ránevelte őket a történelem. A londoni
Sajtóklubban vállveregetés jár azért, mert magyar vagyok, egyrészt az 1953-as 6:3
miatt, ami a sporttörténelem része és az angolok még arra is büszkék, hogy egy ilyen
csapattól kaphattak ki.
Régen volt? Hát persze. De abban az országban, ahol ennyire szeretik a focit,
emlékeznek rá. Puskás hátrahúzásos cselét követő gólja rendszeresen feltűnik a
sportadásokban. Hogy hát ez igen. Ezek aztán tudták, hogy mi a labdarúgás! És
hogy a mostaniak nem tudnak? Nem baj, a lényeg az, hogy volt valamikor egy ilyen
magyar válogatott, ami ámulatba ejtette a világot. A másik 1956: hogy ez a kis
nemzet akkor megmutatta. Persze, reménytelen lázadás volt, de éppen ebben áll a
szépsége. Hogy megpróbálták. És a megpróbálás, azért az sem akármi, a britek
elismerik az erőfeszítéseket, az ember feszítsen erőt, aztán megint és megint. A
későbbi híres Mini autó megálmodója harmincszor adta be terveit a Morris gyárnak:
a végén világsiker lett.
1998 októberében sajtótanácsos voltam Londonban, ezért aztán engem is
meghívtak a Wembley-be, az angol nyelvű Puskás-életrajz ünnepélyes
kibocsátására. Nagy-Britanniában igen divatosak az életrajzok, nincs olyan vidéki
krikettjátékos, akinek pályafutása delén ne lenne meg az életrajza. Puskás is persze,
ott van, a gyepen fényképezik, a sportújságírók úgy néznek rá, mint valami istenre,
ha most Mózes megnyitná nekik az Északi-tengert, észre sem vennék. Utána ebéd a
Királyi Páholy szalonjában, körbevezetnek bennünket, megmutatják az oroszlános
címerrel ékesített székeket, a gondosan összehajtogatott plédeket, még a vécét is.
Puskás mindenütt humoránál van, szerencsére az angolok nem értik. Az ebédnél a
nagy magyar mellé ültetnek, én fordítom a beszédét. Élvezi, hogy figyelnek rá, a
társaság nagyokat nevet.
A lazac után elmesél nekem egy történetet. Amikor hazafelé jöttek Londonból
1953-ban, szemlátomást egész Európa örült, hogy elverték az angolokat. Vonaton
utaztak, hiszen akkoriban még nem volt olyan szokványos dolog a repülés,
Párizsban szálltak át, a Gare de L’Est pályaudvaron odalépett hozzájuk egy kis
kopasz férfi, gratulált a győzelemhez és mindegyiküknek átadott egy illusztrált bögrét,
ők megköszönték, de hát nemigen érdekelte őket a bögre, nejlonharisnyát
csempésztek ők akkoriban a feleségeknek meg a barátnőknek és banánt a
gyerekeknek (Puskás még híres volt arról is, hogy gyógyszert is vitt haza a
rászorulóknak). Így aztán hazafelé a hosszú úton azzal szórakoztak, hogy a
bögrékkel célozgatták a vasúti pályát szegélyező villanyoszlopokat. Kocsis nyert, ő
talált a legtöbbször. Hidegkútinak maradt meg egyedül a bögre, később nézték meg,
mi van ráírva, csak egy szó volt, azt sem értették: Picasso.

Címkép: Picasso