Következik: a válságok kora

Bodansky György
>Noha majd mindenki érzi már a mélybe lógó lábujjain, hogy kezd egyre
elviselhetetlenebbül felforrósodni a víz, amiben ma még felelőtlenül
lébecolunk, de hát, sokkal kényelmesebb felhúzni a lábunkat és
összegömbölyödni, mint kidugni a fejünket a kellemes melegből, és
kísérletet tenni a kockázatos kiugrásra.
Nagyszerű klímatudósok, gazdasági és politikai elemzők mutatják be az
arra fogékony, kétségkívül egyre szaporodó közönségnek, miféle egyre
közvetlenebb, kézzelfoghatóbb, a megszokott életmódunkat alapvetően
felforgató veszedelmek sokaságával kell részint már most, részint az
egészen közeli jövőben szembe néznünk. Mármint nekünk, embereknek,
vagyis mindannyiunknak. Arra azonban sehol sem láthatunk, hallhatunk
javaslatokat, hogyan tehetnénk túl magunkat a politika és a jelenlegi
létezésünk alapját képező, immár globális kapitalizmus rövidtávú
haszon-maximalizálási természetén. Nem is beszélve a saját jól
bejáratott szokásainkról és kényelmünkről.
Mindenki, aki kicsit is akarja, tudhatja tehát, hogy már évtizedes
távlatokon belül a klímaváltozás olyan kataklizmákhoz vezet, amelyek
szinte élhetetlenné teszik a Föld ma mérsékeltnek tekinthető övezeteit,
megfosztva az emberiséget legfontosabb élelmiszertermelő területeitől.
Ezeken a várható következményeken ma már semmiképp sem
változtathatunk, arról pedig még álmodozni is kár, hogy az ennél is
súlyosabb fejleményeket megelőzendő, az emberiség hirtelen hátraarcot
csinál, és egyszeriben lemond a fosszilis energia használatáról, na meg
persze a gazdasági növekedésről is.
Azt is világosan kell látnunk, hogy mindig van, aki számít, és mindig
vannak sokkal többen, akik nem számítanak. Emberek milliói élnek ma
is, mint ahogy éltek korábban is, elviselhetetlen körülmények között,
háborúk, éhínségek, vízhiány, kegyetlen elnyomás, és más hasonlóan
borzalmas okokból, de az ő sorsuk, életük a világ történéseit
meghatározó befolyásos és – hozzájuk képest – jómódú, azaz
viszonylagos kényelemben élő országainak vezetői és politikailag aktív
középosztálya számára szinte lényegtelen – mindaddig, amíg menekült
tömegekként meg nem jelennek ezen országok határain.
Ugyanakkor iszonyatos további kockázatokat jelentenek – különösen
ebben a kiélezett helyzetben – az egész emberiség számára az olyan
szörnyállamok, mint Oroszország, Kína, Észak-Korea, Irán, Szaud-
Arábia, Törökország, és talán már India is … valamint, hogy olyan –
populistának nevezett – gazemberek állhatnak létfontosságú országok
élére, mint Putyin, Trump, Bolsonaro, Erdogan, vagy Netanjahu.
Kérdés persze, egyáltalán van-e valamennyi esélye annak, hogy a Föld
legfontosabb államaiban egyszeriben olyan vezetők támadnak, mint
Churchill, nem ígérhetve mást, mint vért, verítéket és könnyeket,
amelyek révén még csak nem is győzhetünk a már ma belátható
veszélyek ellen, hanem éppen csak megmaradhatunk, úgy ahogy, és
annyian, amennyien. Na de, hogy éppen ezeket a kellemetlen
váteszeket még meg is választaná a fejét mindig inkább a homokba
dugó nép a vezetőinek – az végképp valószínűtlen.
Igazából sokkal helyesebb elismerni, hogy semmi csodálatos sincs
abban, hogy az emberek Trumpokat meg Bolsonarokat akarnak
vezérükként, akik egyszerűen csak letagadják a szemünk előtt
kibontakozó apokalipszist, és úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Hiszen még Mózesnek is csodákat kellett felmutatnia,
hogy a Mammont éltető népét negyven évig megtartsa a kietlen
sivatagban.
És hol vannak a mi Mózeseink?!
De legalább azt mondja meg végre valaki, vagy ha nem, akkor közösen
találjuk ki mi magunk, hol kellene megpiszkálnunk a gépezetet, hogy
másfajta, lényegesen előrelátóbb működésre sarkalljuk. Mert ha már
visszafordítani nem sikerülhet a bekövetkező változásokat, legalább
igyekeznénk a lehető legjobban felkészülni rájuk.
Kétségbeesésemben olykor Woody Allen legjobb filmjére gondolok.
Talán mégis annak a brooklyni gyereknek volt igaza: tényleg, mi a
fenének megírni a matekleckét, amikor a világegyetem úgyis tágul.
Mi még elmondhatjuk magunkról, hogy megélhettük az élet teljességét:
szegénységet, gazdagságot, örömet, gyászt, sikert, kudarcot, szorongást
és eufóriát, utazást és bezárkózást, házasságokat és gyerekeket,
átélhettünk hatalmas változásokat a saját környezetünkben, lehettek és
voltak is bőven reményeink, s talán mutatkoztak némi eredményeink is.
Vajon mi jut mindebből a gyerekeinknek és az unokáinknak?
A jelenlegi emberi civilizáció érdemi története talán, ha tízezer éves, és
könnyen lehet, hogy ennél a számnál meg is állunk. Végtére is, mi ez az
Univerzum évmilliárdjaihoz képest. Tán még futó kaland se voltunk.