Posted by Pársoros jegyzetek
>Nagy Bandó András
>Persze, a nép majd megszavazza, hogy eltöröljék-e a vállalkozók
által az Ipari Kamarának fizetett, hol regisztrációs díjnak, hol tagdíjnak,
hol sima lenyúlásnak mondott 5.000 forintos összeget! Álom, édes
álom!… Nem mondom, hogy ellenszenves próbálkozás, de sokkal
inkább a fantasztikus irodalomnak lehetne a témája, mint a jelenkorról
szóló realisztikus prózának. Először is megmondta Parragh László, a
Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, hogy ez a semmi kis
összeg bármely vállalkozó számlájáról simán utalható, aki ennyit nem bír
befizetni, az ne menjen el vállalkozónak. Lásd még Lázár Jánost:
mindenki annyit ér, amennyije van.
Nem én voltam az egyetlen, aki otthon ragadt a pandémia idején,
egyszerűen lemondták vagy későbbre halasztották a föllépéseket, és
gondoltam egy „bátorat”, mertem bátor lenni, próba, szerencse,
gondoltam, a Kamara majd viszonozza az évente megtapasztalt
jóságomat, és rákérdeztem: a hozzám hasonlóan „forgalomvisszaesést”
megélt vállalkozók (mert hát az előadóművészek is vállalkozók)
kaphatnak-e egy kis támogatást a Kamarától, vagy ha nem, akkor
legalább azzal „támogatnák-e” őket, minket, hogy eltekintenek ennek a
semmit érő 5.000 forintnak a befizetésétől. Próbáltam úgy gondolkodni,
mint Parragh: az a Kamara, amelyik egy-két ilyen vérzivataros
esztendőben nem bír lemondani néhányezer mínuszokkal küzdő
vállalkozó 5.000 forintjáról, az ne nevezze magát Kamarának.
Természetesen nemleges választ kaptam, erről szó sem lehet, ha nincs
bevétel, akkor is fizetni kell, pont. Azt is hiába mondtam, azzal is hiába
érveltem, hogy a sokévi befizetésért ezidáig soha semmit nem kaptam
cserébe, viszonzásul, azt pedig csupán mellesleg jegyeztem meg, hogy
arról sincs fogalmam, hisz nem kapok értesítést róla, hogy mire megy el
ez a vállalkozók által befizetett, brutális nagyságú összeg. Tudom, hogy
a Főváros elit negyedében bérelnek irodákat, azt is, hogy toronymagas
fizetésért rágják a gittet, és azt is, hogy a katások érdekképviselete
helyett hathatósan közreműködtek az ellehetetlenítésükben. És a
tetejébe: a Kamarának vannak tagjai, és vannak vállalkozók, akik nem
tagjai, de ezeknek is kötelességük befizetni az 5.000 forintot,
regisztrációs díjként.
Emlékszem, amikor ’68 őszén, a katonaság utáni első
munkahelyemen (Szegedi Tervező Vállalat, városrendező műterem)
megkaptam az első fizetésem (bruttó 1.600 forint), nagyot néztem,
amikor a fizetési szelvényemen fölfedeztem, hogy levonták a
szakszervezeti díjat, és már indultam is reklamálni a személyzetis
elvtársnőhöz, azt tudakolván, mért vonták le ezt a díjat, lévén én nem
léptem be a szakszervezetbe, nem vagyok tagja, tehát nincs
tagdíjfizetési kötelezettségem. Orromra kötötte, hogy aki itt
elhelyezkedik, automatikusan szakszervezeti taggá válik. Nem
szaporítom a szót, megküzdöttem az igazamért, s végül kénytelen volt
engedni az elvtársnő, s a levont összeget is megkaptam.
Mindez az előző átkosban történt, s csupán azért meséltem el,
hogy megmutassam: népszavazás nélkül is eredményt érhet el az
ember, a ma vállalkozója. Szó mi szó, van egy kis szépséghibája: ezek
az elvtársak nem cicóznak, simán levonatják a számláról, oszt jónapot.
Kéretik megérteni: a gitt kiszáradna, ha a Kamara egyletének jól
megfizetett tagjai nem rágcsálhatnák. Ezek bizony rágni akarják, és évek
óta fogukhoz verik a garasainkat.