Apokalipszis

Bóta Gábor
>Pusztító, tomboló, őrjöngő ember lett Hamletből, aki már észt vesztve
rombol. Pozitív hősnek szokták pedig általában ábrázolni, aki arra lenne
hivatott, hogy helyre tolja a kizökkent időt. Más kérdés, hogy az nem
ritkán annyira kizökken, hogy a lehetetlenséggel határos helyre tolni. De
ez rendezői felfogás kérdése. Shakespeare klasszikusában a
„csoportos” halál után jön Fortinbras, és ha őt leendő jó uralkodónak
ábrázolják, akkor Hamlet a katalizátor ahhoz, hogy legalább az esély
meglegyen arra, hogy elkezdődjön egy élhető világ. De, ha mondjuk
kapásból kiadós sortűzzel érkezik, amivel azt is elpusztítja, ami és aki
még megmaradt, mint például egykor a Nemzetiben, Alföldi Róbert
rendezésében, akkor a dán királyfi működésének végső mérlege
dermesztően negatívba fordul, kő kövön nem marad utána. Ahogy a friss
Bánk bán verzióban, a mostani Nemzetiben, a címszereplő mérlege is
hasonló, mert Vidnyánszky Attila egyenesen az apokalipszis víziójáig
viszi el Katona József darabjának az előadását, amit sokadszorra állít
színpadra, de eddig azért még nem jutott el vele.
A világvége víziók elszaporodása nyilván nem véletlen manapság, a
lidércesen elhúzódó háború, a pénzromlás, a bizonytalanság, a
kilátástalanság „szépen” megalapoz neki. Kérdés, ki miből vezeti le ezt a
hátborzongató, roppant pusztító égszakadást-földindulást. Ilja
Bocsarnikovsz a Karinthy Színházban ezúttal leginkább a
pszichológiából, amivel azért lehetne vitatkozni. Az az elmélete, hogy
szinte senki nem szeret senkit a mind ridegebbé váló közegben.
Hamletet sem szerették a szülei, így ő is képtelenné vált a szeretetre,
ezért tör-zúz, válik romboló- és gyilkológéppé. Az anyja, és a
testvérgyilkos, az apját megölő immár mostohaapja elmarják mellőle a
szerelmét, Ophéliát és barátját, egykori iskolatársát, Molnár Gergely
alakításában Guildencrantz-ot, aki szerepösszevonással lett
Rosencrantz és Guildenstern-ből.
Mindössze öten játsszák Shakespeare halhatatlan művét. Csupa
energikus fiatal. Kiteszik a szívüket-lelküket. Rengetegszer keresztül-
kasul benyargalásszák széltében-hosszában a kis színpadot. A gesztus
egyenértékűvé válik a szóval, sőt akár fontosabbá is. Bocsarnikovsz, aki
a már kis saját társulattal is rendelkező Karinthy Színház művészeti
vezetője lett, és akinek ez a tizenegyedik rendezése Magyarországon,
roppant kifejező testnyelvet eszelt ki. Szinte örökösen jár a szereplők
keze-lába, amit indokol az állandósult feszültségük, idegességük, amitől
túlmozgásosak lesznek. Nem nagyon tudnak nyugodtan egyhelyben
állni, vagy ülni. Szikora János egykori győri rendezésében Cserhalmi
György, vagy a közelmúltban a Vígben, Eszenyi Enikő színrevitelében ifj.
Vidnyánszky Attila a merészen akrobatikus megnyilvánulásoktól sem
riadtak vissza, ehhez mindkettőjüknek díszletmonstrum állt
rendelkezésükre, amin széltében-hosszában virtuózkodva iparkodtak
levezetni a királyfi elviselhetetlen, bármikor robbanással fenyegető
feszültségét. De ebben a két produkcióban leginkább csak ők irigyelték
el a tornászok, az artisták mutatványait. Most viszont mind az öt szereplő
mutatós talajgyakorlatokat végez. Előfordul más is, de egyébre nem
nagyon van mód, mert az egész Hamlet, Narek Tumanian díszlettervező
elgondolásai szerint egyetlen szobába került, itt lakik a királyi család. Az
némi magyarázatra szorulna, hogy akkor ez a helyiség miért ilyen
kopottasan lepukkant? Netán már ennyire koldusbotra jutott az ország,
ők is így elszegényedtek, hogy egy tisztasági festésre sem futja? Az
eléggé mutatós, némiképp időtlen jelmezek, Olga Suslova munkái,
viszont ennek ellentmondanak. Az biztos, hogy hektikusak a viszonyok,
nincs, aki kiismerné magukat közöttük, jókora a káosz, mindenki úgy
érezheti, hogy kihúzták a lába alól a talajt.
A szoba kedvez annak a közlendőnek, hogy hideglelősen lecsökkent,
netán négy fal közé szorult a mozgástér, de a pszichologizáló elméletnek
is, hogy nem annyira a nagy, sok tekintetben alig befolyásolható
történelmi folyamatoknak az áldozata az ember, hanem inkább a
diszfunkcionálisan működő családból, az elhidegülésből, az empátia
hiányából, a felfokozott szeretetéhség okozta kielégítetlenségből
erednek a legfőbb bajok, emiatt szabadulnak el a fékezhetetlen
indulatok.
Hamlet Karácsony Gergely (Vigyázat, a szinész, nem a főpolgármester!)
Örök nyughatatlan. A lelke is vitustáncot jár.Hamar felfortyan, sebtében kijön
a sodrából, majd hosszú időre úgy marad. Önsorsrontó, ahogy a többiek, s
ha a körülmények nem lennénekilyenek, akkor is elemésztené önmagát, miután
másokat is tönkretett.Időnként nem csak a szereplők, hanem a zene is
magas hangerőresrófolva tombol. Erőteljes a látványvilág, borzadályos víziók
tárulnakelénk, átvitt értelemben véve is sötét, eltorzult alakokkal. Akik minden
téren hitüket vesztették, már tán a hatalom sem fontos igazán, itt
általános a szétesettség és a nihil. Kovács Vecei Fanni
megszemélyesítésében Ophélia azért igyekszik tisztán szeretni,
szerelmesnek lenni, de hát a körülmények olyanok, hogy szinte
lángszóróval irtják ki még a boldogság csiráit is. A szeretetlenség a
zsigerekbe ivódott. És ha mégis kisarjadna, netán szárba szökne a
szerelem, lekaszálnák, eldózerolnák, nem tűrhetnék.
Claudius Bokor Barna, Gertrúd Dobra Mara. Vonzódnak egymáshoz,
érdekeik is összekötik őket, de ez nem igaz szerelem. A múltat végképp
el akarják törölni, vagy legalább át akarják „hangolni”, az idősebb,
meggyilkolt Hamletről hallani sem akarnak, mintha totálisan amnéziásak
lennének. Áthallásos, hogy Hamlet a színészjelenetben velük játszatja el
apja megölését. Jelképes, hogy ezt közönségként ember nagyságú
bábuk is végignézik. De csöppet sem mozgatják meg őket.
Moccanatlanul bámulják a nyilvánvaló bűnt, és nem tesznek semmit. Tán
nem is akarnak tudomást venni róla. Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Lenyűgöző az első rész, de a produkció „ráül” egy általános nyomott
hangulatra, kicsi az érzelmi amplitúdó, ami a második részben bizonyos
idő után visszaüt, monotóniával fenyeget. A sírásó jelenetnél elfárad a
produkció, aminek átütő fekete humorán nagyokat kellene nevetnünk, de
mindössze elszórtan halvány kacajokat hallatnak a nézők. Aztán pedig
mintha nem maradt volna elég idő a befejezésre, nincs meg a
kidolgozottságnak az a rendkívül magas szintje, mint addig. Bravúros,
ahogy a gyilkos párbajban Karácsony egyedül játssza el, hogy ketten
vívnak, de ettől még a befejezés elnagyolt. Egy ilyen kis társulatban nem
lehetetlenség pluszpróbákat tartani. Érdemes lenne ezt korrigálni, mert
az előadás összessége fantáziadús, kimondottan érdekes koncepciójú, a
fiatalok pedig nagy lelkesedéssel igencsak odateszik magukat.
(nepszava.hu)