Posted by >Tardos János
>Nem találom ezt a levelet. Az apám mindent leírt benne, amit most el
akarok mesélni. Sokkal jobban, érzékletesebben írta le, mint ahogyan én
fogom. Író volt, és ezek az ő emlékei. De túl sokat költöztem, túl sok
levelem volt tőle, és valahogy elkeveredett. A gyerekkoráról írt benne
nekem, Berettyóújfaluról, és a nagyapjáról, Katz Fábiánról.
Fábián (ahogy a faluban szerették mondani: Fábiány) az anyai nagyapja
volt, három szép, sudár, egészséges, jól táplált Katz-lány apja,
egyébiránt kocsmáros. Zsidó ember, de nem pajeszos-kaftános-kalapos,
hanem nagybajuszú, 1848-as érzelmű, büszke magyar. Persze, fájt neki
is Trianon, hiszen elcsatolták Nagyváradot, Szalontát, és már csak
Debrecenben volt piac, messzebbi és vacakabb. De elfogadta, mert mi
mást tehetett volna?
Apám 1918-ban született, első gyerek volt. Anyja is, és annak apja is
imádták. Három és fél, négyéves lehetett, de Katz-nagyapa szerette
időnként nevelgetni, az életre tanítani. Amikor egy kora reggelen, de
inkább még sötét hajnalon befogta a két lovat, és egy csikót a kocsi után
kötött, hogy tanulja a rendet, elvitte apámat is a debreceni piacra, hogy ő
meg, akárcsak a csikó, hadd lásson világot. Nem is annyira Debrecent,
hanem az utat.
Az apám boldog volt, mert a nagyapja elég komolyan vette. Néha meg-
megfoghatta még a gyeplő végét is. Bár a hűvös szél elől Fábián
gondosan bebugyolálta, mégis okosan beszélt hozzá, felnőttformán.
Éhgyomorra indultak, legfeljebb egy kis kakaó lehetett apám
gyomrában. Az út hosszú, és csaknem kihalt, homokos földek mentén
vezet Debrecenbe. Fekete termőföld alig, itt-ott talán némi ijesztően
zörgő kukorica, krumpli. Egy helyen tüzet látnak, megállnak. Sötét van
még, annyira korai az idő. Cigányok sütik a tejes kukoricacsöveket a
tűznél, helyet csinálnak maguk mellett az öregnek és a kisunokájának.
Fábiánhoz tisztelettel szólnak, és megkínálják a piacra igyekvő váratlan
vendégeket frissen sült kukoricával is.
Ez persze lopott jószág, ott tördelték le, s a cigányok ilyesmiért nem
fizetnek. Nagyapja bölcsen tanítgatja a kicsit. Ezt egyébként nem
muszáj otthon elmesélni, még az is lehet, hogy örökre – vagyis csak
mostanáig – a kettejük titka maradt.
A kis Tibi, vagyis az apám aztán valamennyire okosodik, felnő,
beilleszkedik az újfalusi zsidó-keresztény világba. Katz Fábián kocsmája
a falu végén van, ott gyülekeznek néha a rebellisek, a
negyvennyolcasok, a függetlenségpártiak, a keresztény és zsidó polgári
banda. Ady olvasói, néhányan volt ismerősei is. Bár messze nem
kommunisták, utálják a fennálló rendet, a fehérterror örököseit, az
árvalányhajas, sokszor szélsőjobbos vircsaftot. A vitézi rendet, a
leventeoktatókat, Horthyt, Gömböst.
Igaz, a morgolódáson, az újságolvasáson kívül nem nagyon tesznek
semmit. Dolgoznak, élnek, megpróbálják a családjukat eltartani. Mint
Katz három veje is, az orvos, az ügyvéd és a kereskedő.
De persze mindhárman abból élnek, ami van. Sokszor helyi ügyek, ma
úgy mondanánk, önkormányzatiak, államiak. A falu nem nagy, az urakat
mindenki ismeri, az alispán, az iskolaszolga, a rabbi, a katolikus pap.
Meg a keresztény mozitulajdonos és a zsidó vasboltos: Makk Károly és
Konrád György felmenői.
Tibi, az apám, járja az iskolát, felnő. Gimnáziumba Debrecenbe kerül,
már nem lovaskocsival, busszal közlekedik. (A vasutat Romániához
csatolták, a határon nincs átjárás.)
Újfaluhoz csak a szülei, a gyerekkori emlékei kötik. És persze Katz
nagyapa, aki még él, idősödve is politikailag aktív maradt, de még
mennyire! Nélküle nincs választás, korteshadjárat, ellenzékieskedés.
Történt aztán, hogy az 1935-ös választás előkészületei során Gömbös
ellátogatott Berettyóújfalura is, úgymond körülnézni. Valójában, mint
mindenfelé az országban, itt is kampányolt, felmérte az erőviszonyokat.
Az alispán, a jegyző, a hivatalos emberek persze támogatták, hiszen
maguk is a kormánytól, a felsőbbségtől függtek.
A fáma szerint aztán Gömbös a helyi korzón meglátta a huszáros
bajszú, daliás termetű Katz Fábiánt, és kíséretéhez szólva meg is
dicsérte: milyen szép szál magyar ember! Az ilyenekkel kell összefogni
nekünk a gaz sorosbérencek ellen! (A jelzőt Gömbös másképp
mondhatta, most én aktualizáltam, csak hogy tudja hová helyezni a
dolgot az olvasó.)
De a helyi hivatalos erők ki kellett ábrándítsák a nacionalista és erősen
Mussolini-hívő Gömböst: a magyaros külső csak megtévesztés, Katz
Fábián bizony zsidó, s ami még rosszabb, ráadásul vad ellenzéki is, aki
kocsmájában vendégül látja a helyi nagypofájú polgárságot, s nem
átallják ott szidalmazni a kormányt, ha csak alkalmuk nyílik rá. És az is
nyilvánvaló, hogyha eljön majd a választások, a még mindig nem titkos
szavazás ideje, ez a disznó Fábián bizony ellenük korteskedik majd,
akárki meglássa.
Hanem Gömböst nem olyan fából faragták, hogy a száraz tények
hallatán ilyen könnyen visszavonulót fújjon. Addig-addig győzködte az
alispánt, a főjegyzőt meg még nem tudni kiféle falusi elöljárókat, hogy
azok végül szigorúan maguk elé rendelték Fábiánt, s erősen
ráparancsoltak: ha jót akar a vejeinek, a lányainak, az unokáinak, nem
ágál tovább a függetlenségiek, az ellenzékiek, a sorosbérencek mellett,
sőt ki kell állnia kötelező jelleggel a Gömbös-párt mellett, nemzeti színű
pántlikában, pipázva, mindenki szemeláttára.
És így is lett: a soha meg nem alkuvó, végtelenül gerinces, egyenes
jellemű Katz Fábián abban az évben hűtlen lett ellenzéki, függetlenségi,
48-as, szabadságszerető énjéhez, s görnyedt háttal beállt lógó orrú
díszletnek a kormánypárti szavazóiroda elé. A lelke arra már nem vitte
rá, hogy egy szót is szóljon, vagy az emberek, s köztük a korábbi
barátai, ellenzéki elveiben hű társai szemébe nézzen. Csak lógatta ott
az orrát, állt szerencsétlenül, talán még egyet-kettőt könnyezett is volna,
ha azt már nem tiltotta volna végleg a helyi férfierkölcs.
Gömbös persze csont nélkül nyert, valahogy úgy, mint mostanában
Orbán: fenyegetéssel, csalással, zsarolással, lefizetéssel. De Katz
Fábián belebetegedett a szégyenbe, s már soha többé nem is gyógyult
ki belőle. Még abban az évben elvitte a bánat.
Apám csak a táviratból tudta meg a szomorú hírt: haza kellett buszoznia
a temetésre.
Az úton hazafelé zötykölődve talán még magára vagy az apjára is
haragudott, hogy végül őértük kellett meghalnia a nagyapjának, akit
annyira imádott.
(A képen apám anyja, az én nagyanyám, Katz Rózsi, Fábián egyik
lánya, meghalt Auschwitzban vagy a vonaton odafelé menet.)