Posted by Lévai Júlia
>Hihetetlen, ahogy a hatalom birtokosai minden szégyen nélkül, folyamatosan képesek hazudni, és közben
láthatóan nem zavarja őket, hogy sokan átlátnak rajtuk. Márpedig sokan átlátnak, még akkor is, ha ennek
következményei egyelőre nem érzékelhetők.
A “köztársasági” elnök asszony például most arról hadovál, a Demográfiai Kongresszuson, hogy az ő
fellépésük előtt „családellenes” légkörben éltek az emberek, és hogy akkor emiatt úgymond „egyre
kevesebben merték vállalni a családok kötelékét”.
És hogy kik látnak át ezen anélkül, hogy akár ezen egy percig is gondolkodniuk kéne, vagy statisztikákat
kéne bogarászniuk? A ma húsz-harminc-negyven évesek generációjának jelentős része, de a szüleik nagy
része is, hiszen ebben ők is érintettek.
Mert mi az, hogy „nem vállalni a családok kötelékét”?! Ahol két ember összeköltözik, és közösen tart
fenn egy lakást, háztartást; ahol közös ügy, hogy kinek hová kerüljön a fekvőhelye, asztala, munkagépe,
ruhája-cipője, pipereholmija, hogy ki veszi meg az égőket a lámpákba és ki viszi le a szemetet, majd ahol
egy idő után ebbe az együttélésbe gyerekek is beleszületnek, sőt, nagymamák-nagypapák, nagynénik-
nagybácsik és egyéb rokonok is szerves részei lesznek, mert időről időre rendszeresen egy asztalhoz
ülnek vagy együtt mennek el nyaralni – nos, az ilyet úgy hívják, hogy „családi együttélés”. És akkor is
úgy hívják, ha ezt nem hagyatták jóvá, valamikor még a kezdeti pillanatokban, sem egy vadidegen
önkormányzati ügyintézővel, sem egy akár ismerős, akár ugyancsak idegen egyházi személlyel. Amivel a
fiatalok és a szüleik jó része tökéletesen tisztában van, hiszen ezt mind ő élte végig.
Ahogyan azt is tudják, gyakran pontosan meg is fogalmazzák, hogy miért választották az egyszerű és
természetes együttélést. Például mert úgy gondolják: az együttélésük az ő magánügyük. Hogy nincs
szükségük semmiféle formális rituáléra meg nyilvánvalóan csak közhelyekből összeállítható beszédekre.
Mert a barátaik, szüleik, testvéreik ennél sokkal kedvesebb és hitelesebb mondatokkal tudják kifejezni az
örömüket, egymás közt, ha mégis fontos nekik, hogy valaki mondjon is valamit az összeköltözésükre.
Mert a gyakran puccos, nagyszabású és állami tisztségviselőkkel nehezített szertartásokat még
nevetségesnek is tartják. Ahogyan azokat például én is. Már gyerekkoromban is kifejezetten röhejesnek
láttam, ha a menyasszonyok királynőnek öltöztek, miközben az arcukról-hajukról ha akarták volna, se
tudják lemosni a huszadik századot. Ahogy az uszályukkal a fél kerületet felsöpörték, amíg odaértek a
célpontjukhoz. Ahol azután ezeket az addigi „királynőket” a végén egyszerűen ráírták a férjeik nevére,
mintha csak a telkeik lennének. Ezért a szüleim lehetőleg távol is tartottak engem az ilyen stílusú
eseményektől, nehogy félhangosan megkérdezzem a szertartás alatt: „Ez már a mozi?”. (Merthogy
előfordult akár ilyesmi is.) Később aztán én is lehetőleg távol tartottam magam a hasonló formalitásoktól.
És mivel a mai huszon-harminc-negyvenéveseknél én vagyok az egyik anyuka, így közösen gondoljuk
ezekről a dolgokról, amiket gondolunk (természetesen nem támadva a normális stílusú
házasságkötéseket). Pontosan tudjuk, hogy a gyerekeink generációjának az előző generációk kóros és
jócskán kiüresedett formális cselekvéseiből lett elege. És persze abból is, hogy az állam, meg még az
egyházak is, az életük minden mozzanatába bele akarnak szólni. Úgy gondolják, és okkal, hogy amikor
szükségük van ezekre, akkor majd ők bevonják a szükséges intézményeket, de amúgy köszönik, nem
kérnek belőlük.
Mindezek birtokában közösen látunk át akár a köztársasági elnök szitáján is.
Olyankor is, amikor ő viszont úgy tesz, mintha fogalma se lenne arról, mitől is ugrott meg egyszer csak a
szabványos, lepapírozott házasságkötések száma. Mintha el lehetne felejteni, hogy hiszen ezt ők zsarolták
ki, azzal, hogy bizonyos, családbarátnak mondott állami kedvezményekhez csak a lepapírozott
házasságban élők juthatnak hozzá.
Nem, ezt az érintettek nem felejthetik el, hiszen otthon ezt nekik meg kellett beszélniük, és együtt élő
párok százainak kellett döntenie arról, hogy belemenjenek-e, vagy nem éri meg nekik. Hogy eshetne ez ki
az emlékezetükből, amikor még a szüleik sem olyan idősek, hogy a demencia tömegesen érné utol őket?
És ha csak nem vérnacionalisták (mert azok persze bármire képesek másképp emlékezni), szóval az
épelméjűek azt is pontosan fel tudják idézni, hogy ez ügyben nekik korántsem kellett valamiféle
szabadságharcot vívni, ahogy ezt most az elnök állítja. Legrosszabb esetben ott juthatott eszükbe erről
bármiféle harcosság, ahol az esetleg konzervatívabb szülők úgy érezték: ez most az ő diadaluk. Amivel
mégis behajtották a gyerekeiket a szokások rabigájába.
Ez azonban kevés ahhoz, hogy a köztársasági elnök úgy beszéljen, mintha a hivatalos rituálékhoz való
visszatérés valamiféle népi mozgalom része lett volna, amely egy nemzeti szabadságharcban csúcsosodott
ki. Ahhoz viszont éppen elég, hogy gyakrabban jusson eszükbe: nemhogy szabadságharcot nem vívtak
azért, hogy az állami adminisztráció segítségével lehessenek egy család, hanem ezt kifejezetten kényszer
nyomása alatt kellett intézniük. Amitől persze nem dőlt össze a világ, és végül is jól megvannak ők,
hivatalos, lepapírozott férjként-feleségként is. De az azért mégis csak túlzás, hogy magas rangú állami
vezetők hazug módon hivatkozzanak rájuk, nyilvánvalóan a saját, politikai céljaik érdekében. Kizárólag
az „Orbán, a nagy nemzetegyesítő és népszaporító!” feliratú diadalív felépítésének a kedvéért.
Ezért bár elismerem: sok az elhülyíthető a fiatalabb generációk sorai közt is, sokkal fontosabbnak látom,
hogy ez most az a téma, amelynek történetében a saját, személyes tapasztalataik állítják őket szembe,
önkéntelenül is, a hatalommal. Ezért nagyon is tudok bízni ebben az önkéntelenségben. Abban, hogy
akiket egy hatalom ott nevez szabadságharcosnak, ahol előzőleg épp hogy letörte a saját
szabadságharcukat, letérítette őket egy általuk választott útról, azoknak ettől egyszerűen nem lesz kedvük
az ilyenek mellé odaállni. És hogy ezért ha mások nem is, de ezek a fiatalok át fognak látni a szitán, és
nem hagyják, hogy a hatalom olyan ügyben akarjon gyereket beszélni a hasukba, amihez nekik semmi
közük.
A szerkesztő megjegyzése: Novák Katalin felidézte, hogy az ő gyermekei is nehéz, családellenes időkben
(2004, 2006, 2008) születtek, történelmi mélyponton volt a gyermekvállalási kedv. Nyilván ezért lett csak
három gyermeke. Számára akkor úgy tűnt, hogy a családok lemondanak a jövőről, és elveszhet a nemzet
ügye. Azt nem mondta ki, hogy ez a szocialista kormányok időszaka alatt volt.