Szeptember 16.

Ilyen nap volt nekem 1971. szeptember 16, csütörtök. Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Papírmunka. Megbeszélés a kapitánnyal és a hajózószerelővel, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. Tu-134-es, HA-LBD, a pilóták nem szeretik ezt a gépet, sok a gond vele, minden műszak gyanakodott, hogy valami rejtett hibája lehet. A járat késéssel indul, a parancsok türelmetlen, gyerünk már, induljunk, romlik az időjárás Kijevben, a fedélzeten pártküldöttség, ilyenkor senki sem szereti kését. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utolsó utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Jó utat. Mindig ezt mondjuk. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő néhány szót vált velem.

— Megkaptam az új autómat — mondja. — Jössz velem délután néhány kört?

— Persze — felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn. Egy utolsó pillantás. Becsukja az ajtót. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép felszáll. Néztem, amint emelkedik, behúzza a futókat, gyönyörű balkanyar. Szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől. Szabályszerűen bekönyveltem az indulási adatokat, volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, aztán egyszer csak egy érzés a gyomromban, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, nézem a telexgépet, Kijevből sem telex, sem érkezési üzenet, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, sokszor nem is írtak egyáltalán, felhívom a diszpécsereket, biztosan leszállt, nyugtat meg Palics, a szolgálatvezető.

Aztán egyszercsak süketek lettek a telefonok, hírzárlatot rendeltek el, a forgalmiba pedig bejött egy férfi sötét öltönyben, az arca csupa ránc, közel hajolt hozzám, odavan a Kijev, ezt mondta, vagy inkább csak suttogta, elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem rontottad el. Én is reméltem, közben az ablakon át a leszállópályát figyeltem, hátha mégis megjelenik, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, végül nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki. Mondják, hogy folyamatosan romlott az időjárás, kétszer is megkísérelték a leszállást, aztán beigazolódott a műszakiak összes aggodalma, ezer méter magasan leálltak a hajtóművek. Vajon miért nem fordultak vissza még időben, persze, ez volt a kérdés, utólag innen, egy budapesti irodából könnyű kérdéseket feltenni, és jogos is lehet minden kérdés, de hát nem mi voltunk ott a pilótafülkében, ahol egy pillanat alatt dönteni kellett, ott, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek.

Ötven perc lett volna az út Kijevig.

Soha nem jöttek vissza. Ez a nap, amíg élek, az utolsó pillanatok, a tekintetek, amíg élek, velem maradnak.

“A repülés feltalálása semmiség. Repülőt építeni, az már valami. A repülés: az minden.” – ezt Otto Lilienthal mondta. Róla azonban érdemes még mást is tudni. Mérnök volt, kazántervező, repülés-mániás a végtelenségig, ami szó szerint is értendő. 1896. augusztus 9-én Berlinben felszállt egy saját tervezű, de a Birodalmi Találmányi Hivatalnál egyszerű vitorlás apparátus néven bejegyzett kétfedeles siklógéppel. A repülés jól indult, de egy hirtelen széllökés mindennek véget vetett: korrigáló mozdulatához már nem volt elég a magasság, gépe 17 méterről a földbe csapódott. A becsapódáskor eltört a gerince, kínszenvedések közepette másnap meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: Áldozatokra szükség van! — „Opfer müssen gebracht werden.“

Miután megtudtuk, hogy mi történt, azonnal hazaküldtek, ez a forgalmista-kabala. Aznap többet ne fogja meg a golyóstollát. Lényegében akkor, a kijevi tragédia után gondoltam azt, hogy nem tudom tovább csinálni, de akkor szerettem bele Mercédeszbe, a szépséges légiutaskísérőbe, és amúgy sem volt jobb állás-ajánlatom.

Címkép: Kijevi roncs