Élmény a javából

Ünnep volt a javából. Ritkán élünk meg ilyen szépségeket a színházban. Egyértelmű boldogságot. Pedig valójában nincs minek örülni. Amit látunk, valójában tragédia, miközben szórakoztató, fergeteges, sokszínű. A Városmajori Színházi Szemle+ utolsó nagyszínpadi bemutatóját, a Miskolci Nemzeti Színház Feketeszárú cseresznye című előadását láttam, nem először.

Hunyadi Sándor művét 2019-ben már bemutatta a színház, Szőcs Artúr rendezésében. (Az ő személyéhez számos siker is fűződik, szóval, aki még nem jegyezte meg a nevét, éppen itt az ideje!) Nem kivételes ugyan, hogy egy előadás ennyi éven át ilyen friss marad, de ha belegondolunk, hogy mégiscsak egy vidéki város színházáról (de milyen jóról!) van szó, ahol eleve kevesebbszer tudnak játszani egy-egy előadást, akkor nyilvánvaló, hogy rendhagyó esettel állunk szemben. Mi adja vajon ennek a produkciónak a sikerét? Mert hogy az eredeti, 1930-as vígszínházi bemutató idején – a téma érzékenysége (no és persze, a remek színészek miatt) sokáig, 100 előadáson is túl, lehetett nagy ovációk mellett színpadon tartani, az érthető. (Mindenkiben elevenen élt még Trianon – bár, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a darab akkor is csak a magyarok veszteségéről szólt. Bár kétségtelen, hogy a dramaturgiai frissítés adhatott más hangsúlyokat a jelenlegi előadásnak.)

A történet nem lenne nagyívű, még különösképpen tanulságos sem – noha egyéni szenvedélyekkel és gyötrődésekkel teli szerelmi háromszög áll a középpontban –, ha nem fűszerezné mindezt az a tény, hogy a szereplők különböző nemzetek képviselői. Mivel talán nem mindenki ismeri Hunyadi művét, röviden ismertetem a lényegét, hogy aki csak ezt a kis ismertetőt olvassa, megértse, hogy milyen nagy voltaképpen a tét. A különböző nemzetekhez tartozó szereplők már jól ismerik egymás szokásait, habitusát és (többnyire) nyelvét is, mondhatni közösséget alkotnak – de az a föld, a település, ahol élnek (jelen esetben a Temesi Bánság, vagyis Bánát) – a történet idején éppen Magyarország fennhatósága alá tartozik. A közigazgatás főszereplői magyarok – így a főbíró Péterházy Géza is, de a többiek, közöttük Dusán gazda is, szerbek. A történet javarészt Dusán portáján és környezetében játszódik. A településen állomásozó magyar katonák hadba indulnak – aggódnak a harcok, és a rájuk váró sors miatt, az ott élő szerbek meg (titokban) a magyarok ellenségeként harcoló szerb katonákért imádkoznak.

A búcsú éjszakája duhaj mulatozásba torkollik – bámulatos erővel mutatják meg ezt a színen lévő szereplők, táncolnak, énekelnek – parádésan, remek (a játékba épített) zenekari kísérettel. Az élőkép harsány vidámsága szép fokozatosan válik haláltánccá. Az elmúlás képei megrendítően szépen jelennek meg. Katonalevelek egyszerű sorait halljuk, mindkét oldalról egyforma érzésekkel teli, majd az elesett katonák temetési képei zuhannak ránk.
A holtak azonban mintegy tovább élnek velünk… („és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak” RM). Ebben a fájdalmas légkörben válik egyre erősebbé a főbíró és a vele ellentétes oldalon álló, erős személyiségű Irina (Dusán felesége) vonzalma. A tisztesség szigorú kontroll, visszatartja őket a szerelem kibontakozásától. Lappangó tűz maradna, ha nem jönne a trianoni szerződés, amely átadja Bánátot a szerbeknek.

Beleborzadunk, ha látjuk, hogy miképp változhat meg minden egy tollvonásra. Míg a korábbi időben a főbíró menti meg egy árulástól Dusánt, most Dusán sietne a meghurcolás előtt álló főbírót megmenteni. De a feltámadó féltékenység erősebb, legalábbis első fellobbanásakor. Irina viszont éppen e célból félredobja a saját tisztességét, vállalja a kockázatot. Dusán – saját vívódásai után – elengedi a feleségét, megmenti a barátját. (Korántsem biztos, hogy a szabadságon túl boldogságot is ajándékoz nekik.) Ezután már csak a  záróképben látjuk őt, immár az elesett tisztek, a halottak körében.

A történet nagyjából ennyi. Ami érdekes, hogy hogyan játszották el nekünk ezt. Micsoda láttató erővel, milyen remek összmunkával, kifogástalan, sőt kiemelkedő színészi jelenléttel. Az összes karakter, a legkisebb szereplő is a helyén volt, tudása legjavát nyújtotta. Az élmény, amit kaptunk, a legritkábbak közül való. Külön fejezetet szentelhetnék annak is, hogyan élnek egymás mellett, hogyan olvadnak össze, majd válnak szét a zenében a szerb és a magyar dallamok.

A főszereplők, elsősorban a szerb birtokos Dusánt alakító Lajos András, felesége, az erős fekete asszony szerepében Czvikker Lilla – a legnagyobb színészek színvonalát mutatták. Méltóképp egészítette ki a tragikus hármast Bodoky Márk (Péterházy főbíró). De el kell mondanom, mekkora örömet okozott a clownként is bravúros Fandl Ferenc, vagy éppen a szókimondó Milica asszony megformálója, Nádasy Erika. Tulajdonképpen az egész színlapot ide kellene másolnom. Talán még sosem gondoltam ennyire komolyan, hogy mindenkit a legnagyobb elismerés hangján soroljak fel.

A rendező Szőcs Artúr feszes ritmust diktált, és élvezetes, eleven színházat csinált, csalhatatlan arányérzékkel keverve a humort a keserűbb hangokkal. Árvay György díszlete remek, nagyszerűen használható, a koreográfus Fűzi Attila (a színészekkel együtt) pedig szinte hihetetlen munkát végzett, az eredmény káprázatos.

Ha és ameddig műsoron marad, érdemes Miskolcra is elutazni az élményért.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház (A képek a kőszínházi előadáson készültek.)

Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye
A Miskolci Nemzeti Színház előadása

Rendezte: Szőcs Artur

Szereplők
Péterházy Géza: Bodoky Márk
Veliszavljevics Dusán: Lajos András
Irina: Czvikker Lilla
Milica: Nádasy Erika
Danica: Prohászka Fanni
Pópa: Fandl Ferenc
Balázsházy főhadnagy: Simon Zoltán
Csaholyi hadnagy: Somhegyi György
Jankovics: Tegyi Kornél
Pántó: Kokics Péter
Nikolics: Feczesin Kristóf
Kispál: Keresztes Sándor
Püspök: Kincses Károly
Goran: Szegedi Dezső
Nadia: Kerekes Valéria
Anika, Asszony: Molnár Anna
Csordás: Galambos Péter
Ezredes: Márton B. András

Közreműködik a Babra együttes; Váradi Zoltán; Fagyi-Zoo növendékek; Vanyó Levente, Volyák Benjámin

A szerb szövegeket fordította: Kerekes Valéria
Díszlet: Árvai György
Jelmez: Szűcs Edit
Koreográfus: Fűzi Attila