Posted by Tardos János
>Ez egy régi történet. 2014-ben döntött úgy az amerikai szenátus, hogy
már elég jól tudok angolul (nem ez volt az egyetlen tévedésük, bár
valszeg a legsúlyosabb), úgyhogy másfél év nyújorki nyelvtanulás után
szépen húzzak haza Orbániába. Egy engedményt azért tettek: az utolsó
hónapban szétautózhattam a búrám a napfényes Kaliforniában egy
piros, lenyitható tetejű Ford Mustang segítségével.
Egy szeptember eleji napon elvetődtem Los Angelesbe is, azzal a
határozott céllal, hogy felvívom Gazdag Gyuszit, és meghívatom magam
vele ebédre Hollywood valamelyik menő csehójába, de akárhányszor
tárcsáztam, mindig csak az a kurva repondőrje válaszolt. Már vagy ezer
üzenetet hagytam neki, és közben ócska motelem magányában
magamba erőltettem egy jelentősebb mennyiségű folyékony kábítószert,
melynek márkája skót viszki volt.
El is keseredtem a végére, meg jól meg is éheztem.
Korábban Renóban voltam már egy kubai étteremben vacsorálni, az
nagyon tetszett, hát most megpróbáltam itt, Hollywoodban is elruccanni
egy hasonlóba. Gondoltam, a GPS majd ajánl, azér van neki ilyen
menüpontja. Persze viszkiivás közben jól el is fáradtam, ezért
igyekeztem valami közelit választani, de mint már annyiszor, a buta
szoftver ezúttal is lyukra futtatott: semmi nem volt az étterem általa
jelzett helyén (csak egy töküres thai kifőzde). De mindegy, a Beverly
Hillsen voltam, kiszálltam már a kocsiból, szóval nem akartam visszaülni
a vörös dögbe, inkább a környéken néztem valamit.
De nem volt semmi, csak egy luxusszálló. Állati jól nézett ki, és épp
valami fogadás volt, egy asztalon ilyen kitűzőkkel. Hát nem vettem fel
róla egy női nevűt vagy egy angolt vagy egy indiait (mérlegeltem ezeket
a bakikat és lehetséges következményeiket), csak besurrantam, hátha
lehet valamit ingyen kapni (mittomén hatfogásos halvacsorát), de csak
pezsgőt kínálgattak a nálam százszor elegánsabb főpincérek (rajtam
piros nadrág, kockás kék ing és fehér tornacipő volt), amit az
alkoholtartalma miatt már nem tudtam volna baj nélkül bejuttatni a
szervezetembe, meg ilyen kis falatocskákat (amouse-gueule-nek
mondja ezeket a francia szakirodalom), amelyekből egy darab
kipróbálása után többet már nem kértem. Az az egy szétomlott a
kezemben és a felső ruházatomon meg a földön állapodott csak meg.
Szóval nem is, de szar íze volt, valami krém volt a belsejében, talán
sárga cipőkrém.
Na mindegy, kiosontam baj nélkül az indiaiak meg kínaiak meg amerikai
házigazdáik közül (de kurva szép volt az a télikert vagy mi, ahol ezek ott
gyülekeztek), amikor egy pincér vagy szállodaigazgató vagy
főkomornyik, esetleg főkormányzó fülönfogott, hogy mit akarok én itt, de
nem számonkérőleg, hanem kifejezetten segítő szándékkal. Nyilván
zsebtolvajnak vagy unatkozó orosz milliárdosnak nézett, ami nem is
olyan nagy különbség. Szóval mondtam a magam keresetlen
őszinteségével és ragozási hibáival, hogy ööö eszek akar, de csak
legyintett, hogy egyeztetési gondokkal most ne törődjek, csak bízzam rá
magam. Bekormányozott valami bálterembe, ahol csupa milliárdosok és
zsebtolvajok ültek, persze egyik sem piros nadrágban vagy
tornacipőben, esetleg bőröndből előrángatott gyűrött ingben, és vagy
húsz különféle rendű és rangú szolga kíséretében odalibegtem egy
asztalhoz, amelyet leporoltak, újrafestettek, három damasztabrosszal
ismét leterítettek. Még jó, hogy engem nem.
Előtte még a fő hoppmester megkérdezte, hogy mi lenne ugyan már a
szobaszámom? Persze mondhattam volna egy 1 és 1500 közötti
tetszőleges prímszámot, de nem mertem, inkább azt mondtam, hogy
egy másik, ennél valamivel előkelőbb szállóban lakom sajnos, de a
fejlődés lehetősége előttük áll, és most megmutathatják, hogy a szerény
külsőségek ellenére igenis képesek megfelelni (esetleg) az
igényeimnek. Ezután már csak a nevemet kérdezte, mert ő abból már
mindent tud, hát elsőre hiba nélkül visszaismételte (Tárdoszt mondott,
de asszem, csak az egyik nagyapja volt magyar).
De nem ez volt a félelmetes. Hanem ahogy a szolgák hada elkezdett
sürgölődni körülöttem, egytől-egyig mindegyik ugyanúgy
misztertárdoszozva – mondjuk simán lehet, hogy ismernek itt valami
filmből, mert mittomén hetente vetítik nekik a Sípolót vagy a Petőfi 73-at,
bár annál kicsit jobb állapotban voltak.
Szóval ott szunyókáltam rémülten az előkelő bálteremben, csupa
Abramovicstól körülvéve, akik kaviárral itták a vodkapezsgőt, de semmi
lekezelő pillantás nem jött sehonnan, szerintem itt hozzá vannak szokva
az ilyen tornacipős albán milliárdosfiúkhoz, akik az apjuk sok véráldozat
árán, nehezen megkeresett maffiapénzét verik el itt, százdollárosokkal
gyújtanak rá, és részegen horkolnak az asztal alatt.
Én egyelőre egyiket sem tettem (mondjuk százdollárost nem is láttam
mostanában, a többi azért esetleg még ment volna), de nem is értem rá
ezen tökölni, mert újabb és újabb előttem addig ismeretlen úriemberek
jöttek oda hozzám, mindegyik hozott valamit, és mindegyik a nevemen
szólított. Akkor döntöttem úgy, hogy nem akarok inkognitóban vacsoráló
undokmilliomos lenni. Mittomén ilyen gyémántgyűszűben három csepp
uborkalevest, kóla lájtot (láttam a maître d'hôtel szemében egy
mikromásodpercnyi kis megrendülést, amikor korábban ezt kértem),
ismeretlen eredetű kis falatkákat ezüsteszcájgon, aranyflitterekkel,
mindegyiket külön pincér hozta zeneszóval, harmincféle kis
kenyérdarabot, külön-külön, nyolcvan napon át szűzlányoktól vert
brüsszeli csipkébe csomagolva, kilencféle vajat, valami vörös krémet
(nyilván azt is cipőkrémnek néztem előszörre), de nem, mert ehető volt
amúgy, csak az ízére már nem emlékszem.
Ezeket persze mind nem rendeltem, csak a kólalájtot, de bizonyos
mértékig még ahhoz is hozzá lehettek szokva, biztos van másik bolond
filmrendező is a környéken, nem csak én.
Ja az kimaradt, hogy korábban a köztársasági elnöktől ilyen
aranykönyvből rendeltem, még csak nem is a legolcsóbbat, mert láttam,
hogy mittomén az osztriga 12 dollár (reméltem, jól látom, és nem 12
ezer), meg bélszínt 24-ért, csak hogy lássák, hogy nem egy csóróbeosztott
vezérigazgatóval van dolguk, aki mongyuk beérné egy fish and
chipsszel, ráadásul biztosan számlát is kérne róla.
Summa summárum, ezeket mind kihozták, egy részüket gondosan
elhelyeztem az öltözékemen, a többivel szerencsésen eltaláltam a
számat, és közbe egy rendőr sem jött be azzal, hogy Mr. Tárdosz, a
kocsi előállt.
Egyébként a kaja hibátlan volt, életemben nem ettem még ilyen finom –
és ilyen kis adag – bélszínt, pedig mídium kértem, mert éppen akkor
nem jutott eszembe, hogy rare (jé, ezt így írják, na, ma is tanultam
valamit).
Na mindegy, aztán a desszertes hadsereg fővezérétől naivul
megkérdeztem, hogy faszba a desszerttel, de presszókávéjuk van-e,
mire felsorolta Szumátrától Japánig a világ összes kávélelőhelyeit meg –
bányáit, hogy melyikből szeretném, de nagykegyesen leintettem, hogy
nekem ne játssza meg magát, én sem ma jöttem a hathúszassal, ami
kurva sokat késett, és úgyis tudom, hogy a sarki közértben veszik azt a
kolumbiai csempésszart, amit 50 százalékban felhígítottak afrikai ebolás
madáreledellel. Aztán megszemtelenedvén azon, hogy még mindig nem
hajítottak ki, kérdeztem, hogy jóvan bameg öcsi (olyan nyolcvan körül
lehetett, és korábban Fülöp hercegnek adott ilyen illemtani evőleckéket),
jóvan, hozd azt a szaros kávét, de hol tudnák bagózni hozzá.
Hát hozták is nagy dérrel-dúrral, meg a számlát, nem volt vészes, és a
nem bíborszínű gyémánttalan nemarany nemplatina nemhitelkártyámat
is méltóztattak elfogadni (bár a banknál lehet, hogy ezért szorulni fogok),
de nem, frászt, 85 volt, borravalóval száz, már a színház és a véletlenül
emlékbe eltett só- meg borstartó is megérte.
Aztán kivezettettek egy gyönyörű, csak számomra fenntartott télikertbe,
ahol bagózhattam, és nagyképűen felvilágosíthattam a véletlenül
odatévedt japán trónörököspárt, hogy basszátok meg, ez nem a
medence, mert hogy azt kérdezték rossz angolsággal, hogy az hol van.
Persze lehet, hogy tüzet kértek, a fasz se érti sötétben a japánokat.
Címkép: Kubai étterem Beverly Hillsben