Posted by Ballai József
>Voltak idők, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, amikor még az 1
forint is ért valamit. Sőt!
Harminc fillér volt a rövidebb doboz gyufa – a nagyobbat negyven fillérért
adták – és a Kőrisfában 50 fillérért kaptunk egy gombóc fagyit.
Édesapa a maga módján takarékoskodott: egy százszor foltozott, régi
harisnyában – ami hajdan nagymamáé volt – gyűjtötte a fémpénzt. Néha
megengedte, hogy megszámoljuk. A Kossuth-fejes 5 forintos tetszett
nekünk, Ottóval, a legjobban, de volt abban a barna harisnyában egy
csomó kétforintos is, bár arra nem emlékszem, hogy hány forintot ért az
egész batyu.
A kitartás mindig meghozza a maga gyümölcsét: a család legelső autója,
egy 1963-as Trabant 500-as, Zsigry Laci bácsitól, 8 évesen 25 ezer
forintért, nagyobbrészt a harisnyában összegyűjtött apróból lett meg
1971-ben.
Édesapa példáját követve – vagy talán a magunk esze után menve – mi
is takarékoskodtunk.
Erre az akkori időkben két módszer létezett. Az egyik a húsvéti
locsolkodás – bár ezt inkább pénzgyűjtésnek mondanám – amikor
szisztematikusan végiglátogattuk az ismerősöket, hogy zsebre tegyünk
egy kis aprót – nagyon nagy dolog volt, amikor egy tízforintos papírpénzt
kaptunk. Néha 100 forint is összegyűlt egy-egy húsvéthétfőn, de inkább
csak 80-90 forintnyi zsákmánnyal kellett megelégednünk.
A másik módszer a takarékbélyeg volt. Általános iskolás korunkban az
év elején lehetett kiváltani a gyűjtőívet, ami egy félbehajtható kartonlap
volt. A borítójára az osztályfőnök ráírta a nevünket, mi pedig, amikor
lehetőség adódott – vagy eszünkbe jutott – vettünk egy bélyeget és
beragasztottuk a második és harmadik oldalra. A legkisebb értékű
bélyeg egy forintos volt, és ugyan elvileg talán 20 forintos is akadt a
kínálatban, mi, Ottóval, maximum a 10 forintosig jutottunk el.
Fogalmam sincs, honnan szereztük a pénzt.
Akkortájt a házi munkát – értsd: gyomlálás a kertben, az udvar
felseprése, fűtépés a tyúkoknak, gyújtós vágása, begyújtás – a gyerekek
természetesnek tartották és az ismeretségi körünkben ezért senki nem
kapott egy árva fillért sem „jutalmul”, pláne nem „fizetségként”.
Az alumínium egyforintos – pontosan ennyi volt egy buszjegy a kőrösi
vasútállomástól a központig – is értéket képviselt. Néha bizony – főleg
zimankósabb téli napokon – kaptunk pénzt, hogy ne gyalog menjünk, de
mi úgy spóroltunk, hogy mégis, és máris „kerestünk” egy forintot.
Semmi rendszeresség nem volt abban, ahogy takarékbélyeget vettünk:
amikor összegyűlt 2-3 forintunk, akkor a szünetben megkerestük a tanárt
és elintéztük a vásárlást. Ma is emlékszem rá: jó érzés volt látni a
gyűjtőlapon az egyre több bélyeget – az ugyanis mind több pénzt
jelentett.
A tanév végén a tanár összeszámolta mennyit sikerült összegyűjtenünk
az év során és aláírásával, illetve iskolai pecséttel igazolta a summát. A
gyűjtőlappal ezek után be lehetett menni az OTP-be és megkaptuk a
pénzt, de nem ám csak annyit, amennyi bélyegben volt, hanem egy pici
kamatot is (mintha 100 forintra 1 forint járt volna).
Akkoriban a legtöbb árat eleve rányomtatták, beleégették vagy –öntötték
a termékbe, a gyufa például évtizedekig 30 illetve 40 fillérbe került, a
sertésmájkrém 4,60-ba, a barna kenyér kilója 3 forintba, és sorolhatnám
– ezek az árak szerintem egy egész korosztály emlékezetébe égtek
bele.
A pénznek mindig volt helye, bár egy ekkora összeg a Minden Fiú
Álmára – ami nem volt más, mint egy Saját Bicikli – nem volt elég. De
már ötödiktől elmentünk dolgozni a Petőfi Tsz-be – paradicsomot
szedtünk egész nyáron – és előbb Ottó jutott egy kerékpárhoz, majd,
hetedik után én is vettem egy vadonatúj Mátra biciklit,
nyolcszázvalahány forintért.
Az árában a takarékbélyegből összegyűjtött pénz is benne volt.
Címkép: Takarékbélyeg