Posted by Az újságíró archívumából
Nem tudhatom (mindenekelőtt udvariasság az oka), hogy mennyibe kerülhetett az a három nap szíves vendéglátóimnak, akiknek jóvoltából 1988-ban két éjszakát tölthettem a genfi Hotel Beau Rivage-ban, a 19. század közepén a Genfi-tó partján épült (számomra akkor a luxus csúcsát megtestesítő) szállodában. Ezeregy hivatalos teendőm közepette (a II. világháború napjaiban Budapesten embermentő tevékenységéről hőssé magasztosult svájci diplomata, Carl Lutz és társai nyomát kerestem a „protestáns Rómában”, Kálvin, Rousseau,Henri Dunant városában) csak az elutazás előtt döbbentem rá, hogy a genfi Hotel Beau Rivage nem más, mint az a szálloda, ahol élete utolsó perceit töltötte a magyarok iránt különös szeretettel és tisztelettel viseltetett Erzsébet királyné, az 1848/49-i szabadságharcunkat vérbe fojtó Ferenc József felesége. Ott, a gyönyörűséges Genfi-tó partján szúrta szíven (akkor, 1988-ban éppen kilencven éve, és éppen ma 125 esztendeje!) a magyarok Sisijét a merénylő, és a királyné nem sokkal később a szállodai lakosztályában hunyt el…Erre a gyászos napra emlékezvén jelent meg a Képes Európa című, nagyszerűen szerkesztett, ám néhány év múltán megszűnt magazin 1998. február 18-i (7.) számában a Sisiről szóló írásom. Íme:
«Elképesztő a hasonlóság a két asszony között! Erzsébet bajor hercegnő és Diana, a későbbi walesi hercegnő is távol a merev, feszes, császári-királyi udvaroktól, nagy-nagy vidéki szabadságban töltötte ifjú éveit. Mindkettő hamvas bájával, feltűnő szépségével ragadtatta el leendő férjét – a Habsburg-monarchia szinte korlátlan hatalmú és fiatal császárját, illetve Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság trónjának várományosát.
Akezdeti, kölcsönösen lángoló szerelem alig évtized múltán lelohadt: a bécsi és a londoni udvar nem volt sem Sisi, sem Diana igazi világa. Bár mindketten megszülték gyermekeiket, anyák tartósan nem lehettek. Vélt vagy valódi betegségeik, leginkább lelki bajaik elfordították őket férjüktől, utazásokba hajszolták őket. Végül mindketten tragikus véget értek. Erzsébetet, Ausztria császárnéját, Magyarország királynéját száz esztendővel ezelőtt, 1898. szeptember 10-én gyilkolta meg Genfben egy olasz anarchista.
Csak a felületes szemlélő hiszi el, hogy békés-szép aranykorszak volt a múlt század utolsó negyede. Merényletek sorozata zúdult végig a vén Európán: 1878-1898 között kétszer sebesítették meg a német császárt, merényletet követtek el a spanyol király ellen, meggyilkolták az orosz cárt, a francia köztársasági elnököt, a spanyol miniszterelnököt, az osztrák császárnét. Anarchisták, mindenre elszánt, elvakult, magányos tettesek tartották rettegésben kiszemelt vagy véletlenszerűen útjukba került áldozataikat.
Erzsébet ez utóbbiak közé tartozott. Ferenc József évtizedek óta rengeteget utazó asszonya – annak ellenére, hogy a svájci rendőrség többször is fölajánlotta számára az uralkodófeleséget megillető hivatalos védelmet – csupán meghitt társalkodónője, Sztáray Irma grófnő társaságában időzött Genfben. A szállodában álnéven vett ki lakosztályt, még a személyzet sem ismerte föl a talpig feketébe öltözött, napernyős, arcát legyezőjével takaró hölgyben az osztrák császárnét. Ennek ellenére máig kiderítetlen módon kiszivárgott ott-tartózkodása, a reggeli újság hírt adott róla. Ekként értesült az éppen Genfben időző Luigi Luccheni huszonöt éves olasz anarchista. Kileste a hajóállomásra igyekvő két asszonyt, és tőrré alakított reszelővel szíven szúrta Erzsébetet.
„A nagy feltűnést keltő, erőszakos halál megváltás volt a boldogtalan, lelkileg és testileg meggyöngült asszony számára” – mondta el éppen évtizeddel ezelőtt az Erzsébet című életrajzi könyve magyar kiadásának megjelenésekor Brigitte Hamann (1940–2016) német–osztrák történész és írónő, Habsburg-kutató e sorok írójának. Ferenc József és Erzsébet „magyar lánya”, a kiegyezés és a magyarországi koronázás után született Mária Valéria főhercegnő ezt írta naplójába:
„Hát megtörtént, úgy, ahogy mindig szerette volna, gyorsan, fájdalommentesen, orvosok nélkül, úgy, hogy semmi gondot sem okozott az övéinek…”
Halálában éppen olyan más, különleges volt, mint egész életében.
Miksa József bajor herceg és Ludovika hercegnő második lánya, az 1837. évi szentestén Münchenben született Erzsébet, Sisi igazi vidéki kislány volt. Hercegkisasszonyként is együtt játszott a possenhofi kastély körül a helybéli gyerekekkel, kiadós kirándulásokat tett a festői bajor hegyekben, völgyekben, és ifjú hölgyként sokkolóan érte találkozója unokabátyjával, I. Ferenc Józseffel. Az akkori Európa második legnagyobb birodalmának korlátlan ura – a képek tanúsága szerint jó kiállású fiatalember – eredetileg Sisi nővérének, Ilonának a kezét akarta megkérni a Bad Ischl-i családi találkozón, ám a sors másként rendelkezett. Mivel Ludovika hercegnő, Ferenc József anyjának, Zsófia bajor királyi hercegnőnek húga Ilonán kívül a kisebbik lányát, Sisit is magával vitte. Sisit ugyanis Ferenc József öccsének, Károly Lajosnak szánták; a két fiatal már jó ideje szemezett is egymással, főleg azután, hogy Sisi első nagy szerelmét, Richard grófot előbb a családja, majd a fiatalember hirtelen halála végleg eltávolította a közeléből.
A Bad Ischl-i báli éjjel a szó szoros értelmében történelmet csinált.
A képen a Bad Ischl-i császári kastély.
Az ifjú császár rájött: ő valójában Sissit szereti, és a kis hercegnőnek sem volt ellenére a pompás egyenruhát viselő, karcsú, szőke fiatalember közeledése. A szerelmes és közismerten szoknyavadász, a széptevésben gyakorlott uralkodó olyan nagy hatással volt Erzsébetre, hogy fülig szerelmes lett. Szerelem első látásra volt ez: a világszép, copfos hercegnő és fél Európa császára-királya, miután Ischlben tízezer gyertya fényénél bejelentette kézfogóját, a következő tavasszal, 1854. április 24-én Bécsben megtarthatta esküvőjét. Szóvirágoktól hemzsegő esküvői intelmeiben Bécs hercegérseke azt kívánta, hogy „a császárné szerelme legyen a császárnak az uralkodói gondok közepette a hullámok viharában békésen zöldellő szigetecske, hol mosolygó rózsák és ártatlan ibolyák himbálóznak…” Ez az, ami leginkább hiányzott a későbbiekben, néhány évvel a pompás esküvő után.
Fontos tudni ugyanis, hogy az egyszerű emberek őszinte közelségéhez szokott, nyíltszívű Sisi, az udvari etikettet nem ismerő, csak néhány órája császárné Erzsébet az uralkodó feleségéhez méltatlan közvetlenséggel igyekezett fogadni a jókívánságaikkal elébe járuló arisztokratákat. A figyelmeztetések miatt megrémült, az udvar pompájától egyébként is káprázó, a magas rangú alattvalók őszintétlenségét megérző ifjú asszony sírva vonult vissza a neki a nőktől is kijáró kézcsókok elől. Ez volt föltehetően az a pillanat, amikor rádöbbent: hatalmas terhet vett magára, és ez a teher bizonnyal még növekedni fog az idő múlásával.
Ráadásul a nászéjszaka eredménytelen volt, amiről az udvar is nyomban értesült, továbbá arról is, hogy nem az uralkodó ügyetlensége miatt.
Ennek ellenére Sisi történelmi szerepe elkezdődött. Az esküvő napján azzal, hogy a császár széles körű amnesztiát hirdetett az 1848-i osztrák forradalom után elítéltek számára.
Veleszületett szabadságvágya, igazságérzete keltette föl figyelmét a magyarok iránt is, akikről tudta: éppúgy szemben állnak Béccsel, az udvarral, mint ő, a bajor hercegnő. Elsősorban anyósa és udvaroncai jóformán állandóan éreztették Sissivel felsőbbrendű rosszindulatukat. A császárné ugyanakkor – korának különösen felvilágosult, kitűnő politikai érzékkel megáldott, kiemelkedően intelligens asszonya – rájött arra, hogy az abszolút monarchia halálra ítéltetett, és bármennyire gyűlöli is a bécsi kormányzat a forradalmukra, hőseikre, vértanúikra büszkén emlékező, szabadságszerető, rebellis magyarokat, ki kell békülni velük. Nem szabad tovább haragban lenni a birodalom legnépesebb országával, vissza kell állítani a magyarok ősi jogait. Ezért pedig elsősorban Bécsnek kell gesztusokat tennie. Ő, a császárné megcselekedett minden tőle telhetőt: Gizella lányának születésekor, 1856-ban amnesztiát kaptak az osztrák császári börtönökben sínylődő magyar honvédtisztek.
Magyar barátai – Hunyady Imre és nővére, Falk Miksa újságíró, Homoky professzor, leginkább pedig Ferenczy Ida, az alacsony származású felolvasónő – hatására Erzsébet elkezdett magyarul tanulni. Feltűnően rövid idő alatt sajátította el a nyelvet. Ferenczy Ida ugyanakkor hozzálátott, hogy közvetítsen Sisi és a magyar politikusok, elsősorban Deák Ferenc és Andrássy Gyula között. Deák és Andrássy fölismerte: az udvarral mind látványosabban szembeforduló császárné sorsdöntő küldetést teljesíthet azzal, ha férjét meggyőzi: eljött az idő a kiegyezésre a magyarokkal, és a pillanat, hogy Budán magyar királlyá koronáztassa magát, magyar királynévá pedig a feleségét.
Tudós történészek könyvek sokaságában elemezték ezt a folyamatot.
Miként Erzsébet lelki változásait is. Az alakjával különösen sokat törődő császárné, amellett, hogy rendszeresen kirándult, gyalogtúrázott, sportolt, tornázott, gyűrű- és bordásfal-gyakorlatokat végzett, korának legjobb női lovasa volt. Emellett jóformán állandóan diétázott. Nemegyszer egyetlen pohárka gyümölcslét kortyolgatott el az ünnepi lakomához dúsan terített uralkodói asztalnál. Legendásan hosszú, sarkáig érő, kezdetben szőke, majd gesztenyebarnára sötétült, erős szálú haja különösen sok törődést kívánt. „Hajam rabszolganője vagyok” – mondogatta. A hajmosás külön szertartás volt, egész napig eltartott, naponta órákat dolgozott Fanny Feifalik udvari fodrásznő a hajfonat elkészítésén, este meg a kifésüléssel. Lefekvéskor három komorna igazította el Sissi haját, hogy ne gubancolódjék össze álmában. Ha ennek ellenére hajszálat talált, valóságos dührohamban tört ki: hajkoronájára kényesebb volt, mint a legdrágább ékszerre. Minden reggel és este megméretkezett, de nem csupán mérlegre állt, csípőjét, comb- és lábszárkerületét is centizte. Elképesztő mennyiségű kenőcsöt, gyógyírt, hajvizet, púdert, lemosót és egyéb kozmetikai cikket fogyasztott: az udvari patika legtöbb gyógyszerésze neki dolgozott. Már-már tiszteletlenül tárgyilagos életrajzírói a lehető legnagyobb részletességgel taglalják öncélú, önimádattal fölérő szépítkezéseit. Ám mihelyt megjelentek szeme körül az első szarkalábak, már nem engedte sem lefesteni, sem fényképezni magát, később egyre gyakrabban takarta arcát legyezője mögé.
Miután úgy érezte, hogy teljesítette házastársi kötelességét (három lányt és egy fiút szült a császárnak: Zsófia kétéves korában meghalt, Rudolf, a trónörökös harmincegy évesen öngyilkos lett), és elévülhetetlen szerepet játszott az osztrák-magyar kiegyezésben, Magyarország önálló államisága visszaállításában, mind több időt töltött távol az udvartól, Schönbrunntól és a Hofburgtól. Beutazta Európa, Észak-Afrika legtöbb országát, a földközi-tengeri szigeteket. Gyakorta okozott kellemetlenségeket: előre be nem jelentett módon, mintegy az utcáról „tévedt be” egy-egy uralkodóhoz – fittyet hányva a helyi és a nemzetközi etikettre. Előfordult, hogy vadidegen emberek otthonába állított be, látszólag céltalanul, egyszer csaknem kisöprűzte egy öregasszony a konyhájából. Akkoriban, a múlt század nyolcvanas éveiben arról cikkezett a mind élesebb hangú sajtó, hogy Ferenc József felesége megháborodott. Férjével évente alig egy-két hétre találkozott, érdekes módon olyankor a mézeshetekre emlékeztető egyetértéssel viseltettek egymás iránt. Máskor viszont arra panaszkodott, hogy férje rideg-hideg és elutasító. Sisinek még arra is volt gondja, hogy barátnőt szerzett a császárnak: a hatvanas évek vége óta felkapott Schratt Katalin színésznőt. A Bad Ischl-i császári villával szomszédos, vadászlakból átalakított Schratt-villában a művésznő hajnalonta frissen sütött, illatos kuglóffal is várta a korosodó, ám jó karban lévő császárt.
A magyaroknak különösen kedves Erzsébet királyné (híd, út őrzi a nevét, szobor az alakját) alapvetően különbözött kora nőideáljaitól. Nem volt sem jó feleség, sem jó anya, a saját életét próbálta élni, utazásaiba, versírásba, vélt vagy valódi betegségeibe, állandósult neurózisába, búskomorságába menekült, hogy aztán jót is tegyen, elsősorban nekünk, magyaroknak, akik többségünkben egyértelműen a szívünkbe zártuk a meg nem érdemelten tragikus véget ért legszebb asszonyt.
Sisi halotti maszkja:
A legszebbet? „Egy új, egy ismeretlen búbánatos arcz, amelynek jóakaró mosolya csak halvány reflex, köszönése szíves és gépies… A királyné gyászban, neki is el kellett virágzani, ő is matróna lett, így kell viszontlátni!” – írta a millenniumi ünnepségekre Magyarországra érkezett királynéról az 1896. május 3-i Magyar Hírlap. Nagyon meg kellett öregednie ahhoz, hogy ötvenkilenc évesen matrónának nevezhesse a krónikás az uralkodó feleségét, aki valójában akarata ellenére lett császárné. Sisi ugyanis született köztársaságpárti volt.
Címkép: Sisi hivatalos kép