Kenderesi magántörténelem

Benyitva hozzá az ágyán hevert élettelenül, száján fehéres váladék folyt, az éjjeli szekrényen 2 üres doboz Dorlotin, mellette literes boros üveg az utolsó cseppig kiürítve… Még 2 nap a Péterffyben, aztán örök csend…

Mindig veszekedtünk, én nem értettem őt, az örök mosolytalanságát, (mit tudtam akkor, 19 évesen, mit jelent az a szó, hogy depresszió..), a kétkezi ügyetlenkedéseit, a főzni, mosni nem tudását, ő nem értette az agresszív visszaszólásaimat, ellenkezéseimet, “bezzeg az ő anyja”-vagdalkozásaimat! Gonosz kamasz voltam!

Nem értettem , hogy ha leesik egy darab kenyér az asztalról, miért kell azt felemelni és körbecsókolni, nem értettem, ha vesz a bizományiban ( és mindig csak ott) egy használt régimódi cipőt, akkor miért mondja azt, hogy csak hordd a régit, ezt majd csak jobb időkben… Ha almát vett, mindig a kukacosat vette, mert az olcsó volt, de azért ehető..

És nem értettem, miért találtam az ágyneműtartójában – miután elvitte a mentő – egy zacskóban több kiló száraz kenyeret… nem értettem..

Auschwitz legfeljebb egy lengyel falunevet jelentett, amelyről itt-ott hallottam már.. Egy szóval nem beszélt róla.. Nem mondta, nem kérdeztem, hol vannak a nagyszüleim, a nagybátyám.

Nem tudtam, és a mai napig nem tudom, hogy jöhetett onnan haza 17 évesen, 30 kilósan, végtelen egyedüllétben megpróbálni valahogy élni, túlélni.

A maga módján felnevelt, megvárva, hogy saját lábamra álljak (tényleg a sajátomra…), hogy aztán megírjon egy levelet a nyelvtanfüzetemből kitépett margós papírra (az üres borosüveg mellett találtam, szépen élére állítva), amiben ez állt: “Én most elmegyek, nincs erőm tovább élni, ne haragudj rám, drága fiam, hogy nem voltam anyának való”

Lázár János! 50 éve hordozom anyám örökségét, de az Ön végtelen aljas, érzéketlen és számító szerecsenmosdatása kellett ahhoz, hogy mindez kiszakadjon belőlem!

Az igazi Horthy-örökség ugyanis nem a történelemkönyvekben, nem is az elpusztult ártatlan százezrekre való folyamatos megemlékezésekben, hanem az előlünk mélyen eltitkolt borzalmakban, de a szörnyűségeket akarva-akaratlanul magunkkal cipelő utódokban él tovább! Én nem éheztem soha, de ösztönösen lehajolok a lehullott kenyérdarabért. Vehetnék talán jobb cipőt is, de nem megy, mert jó az az olcsó is… És élhetnék boldogabban is, ha lett volna kitől megtanulnom…

Felfogja Ön egyáltalán, Lázár úr, kit ajnároz, kit magasztal? Van fogalma róla, mit jelent a “velünk élő történelem”? Az Ön hírhedtté vált mondata – “mindenki annyit ér, amennyije van – ha más értelemben is, de most kapott igazán szárnyra!

Mi, utódok annyit érünk, amennyit a vészkorszak szerencsés (?) túlélőinek utódaiként itt belül kitörölhetetlenül viselni kényszerülünk! Van, ami nem forintosítható, de ezt Ön, Lázár János, nem értheti. Az Ön koordinátarendszere immunis a történelmi örökségre, a generációkon átívelő fájdalmakra! A hatalom és a pénz az, ami az Ön gátlástalan énjének kovásza, egyetlen mozgatórugója. Ez szól ki minden mondatából, és ez ül ki a szája sarkában minduntalan jelenlévő cinikus, lekezelő mosolyában..

Amikor felelős állami vezetőként a Horthy-nosztalgiát ápolgatja, akkor nem pusztán egy új történelmet kreáló hazug kormány lojális kiszolgálója, hanem a valóságos történelem begyógyíthatatlan sebein érzéketlenül átlépő, számító gazember!

Ön pontosan annyit ér, amennyije van! Önnek ennyi van.

Címkép: Lázár János Horthyné sírjánál