Hiánybetegségek

Tóth Zsuzsanna |

Menni vagy maradni? – így egyszerűsíthetném le egyetlen mondatra Elise Wilk darabjának kulcskérdését, ami az előadásra tekintve végképp méltatlan, ráadásul félrevezető lenne. Ahogyan kicsit a címe is az – amire előzetesen fel is hívták a figyelmemet, s amivel voltaképpen egyet is értettem.

Ugyanis az eredeti cím – Eltűnések – talán pontosabban mutatja a darabban lejátszódó folyamatokat. Talán. Ugyanakkor az Eltűntek erősebben érzékelteti az elveszített emberek utáni hiányt. (Az írásom címében szereplő szót Nemes Nagy Ágnestől vettem, aki csodálatos versében éppen egy ilyen fájdalmas hiányt próbál leírni.) Az előadás természetesen túlmutat ezen, egyszerre tágabb és szűkebb értelemben fogalmaz, s noha nem napjaink történéseiről szól, nagyon is aktuális.

Elise Wilk drámája erős, nagy hatású darab. Bevallom, csupán utólag tudtam meg, hogy eleve az előadást színre vivő marosvásárhelyi Yorick Stúdió kérésére íródott, nem pedig regényadaptáció, ahogyan az első jelenetsor alapján gondoltam. A fiatal román-szász szerző munkája erősen epikus jellegű szöveg, sok lírai felhanggal; személyes élményekből, családi történetekből és dokumentumokból formálódott műegésszé. Mivel az előadás egyik legfontosabb eleme a narráció, végig a közvetlen mesélés motívuma dominál a drámai cselekvések helyett. Ráadásul az elbeszélő – mindig egy, a családhoz tartozó, de már halott ember. Talán ezért van, hogy ez a szereplő bár kívülről láttatja a színre lépő alakok életét, nagyon is együttérző, megértő-megbocsátó szeretettel beszél róluk. Ahogy haladunk a család történetének megismerésében, úgy kerülünk egyre inkább a hatása alá, s leszünk mi is egyre inkább érzelmileg érintettek. (Szerencsére ez egyáltalán nem jut a „könnyfacsarásig”, az előadás humora mindig átsegít az esetleges szentimentális gödröcskéken.)

A történet egy romániai szász családról szól, az életükbe három kitüntetett, sorsfordító időpontban látunk bele. Először 1989-90-ben vagyunk, ezután visszaugrunk a második világháborúba, majd 2007-be, amikor Románia az Európai Unió tagja lett. A három időpont meghatározó jelensége a romániai szászok „eltűnése”; van, aki szökik, kivándorol, van, akit elhurcolnak, áttelepítenek, van, aki hazatér és van, aki marad. A központi kérdés mindvégig: menni vagy maradni. Mert van, amikor az életet, van, amikor a szabadságot jelenti, ha megy az ember – és van, amikor a halált. Amikor például a háborúban hurcolják el a szászokat, mert hogy Románia békét köt a Szovjetunióval, és közösen fordulnak a németek ellen, s így a németajkú szász kisebbség hirtelen ellenséggé válik (milyen ismerős motívum!), akkor Szibéria bányáiba hurcolják el azokat, akik nem menekülnek el időben. S onnan már nem mindenki tér haza, mert vagy meghalt, vagy mert egyenesen Németországba vitte a vonat. A szerencsés, „boldogabb tájra kiszakadt” túlélők egy ideig tartják a kapcsolatot az otthon maradottakkal, de egyre idegenebbek egymás számára a családtagok. Lazulnak a megtartó kötelékek, a gyökerek. A történelmi fordulópontok családokat zilálnak szét, barátságokat szakítanak meg, személyes álmokat, terveket, életeket tesznek semmivé egy pillanat alatt.

Az Eltűntek emberi sorsokról mesél, olyan emberekről, akik valamely okból elhagyni kényszerültek szülőföldjüket – és olyanokról, akik fájdalmasan élték meg az előbbiek eltűnését. Olyanokról, akik mentek, akiket elhurcoltak, és olyanokról, akik maradtak. Emlékeztet minket arra, hogy ne feledjünk a népcsoportok elleni bűnöket, és legyünk megértőek a „szabadon” döntők, a máshol élni kényszerülőkkel. Tolerancia, empátia és emlékezés. Mindezt az előadás a (ki)oktatás legcsekélyebb kézzelfogható jele nélkül teszi, egyszerűen csak mesél, a drámából a megelevenedő életek tanulságait halljuk ki.

Sebestyén Aba rendezése ezúttal is rendkívül pontos. A színpadra lépő hat színész – ők mindvégig a színpadon is vannak, akkor is, amikor éppen nincs jelenetük – egytől egyig kiváló munkát végez. Természetesen ki kell majd emelni dominánsabb jelenléteket, de az összmunka is figyelemre méltó. Mindehhez társul két remek zenész is, akik az észrevehetetlenség alázatával és hatásos zenei motívumokkal járulnak hozzá az előadás sikeréhez.

Sós Beáta egyszerű, de többcélú díszletet alkotott, amelyet a csapat kiválóan használ, és amely a fényekkel külön dimenziókat kap. Egy „kockát” látunk, egy ház vázát, egyetlen ajtóval, melynek felső része ablakként is funkcionál. A falakat a régebben oly divatos gyöngyfüggönyök mintájára láncok alkotják, bár abban nem vagyok biztos, hogy fémből készültek. Különös módon lehet átjárni, áttetszeni rajtuk. Ahogy a történet mozdul előre-vissza, a ház is fordul. Minden fordulattal másik idősíkba kerülünk, és az egyes szereplők is másik szerepbe léphetnek. Az eligazodás segítése végett be is mutatkoznak. Van néző, aki ettől elbizonytalanodik, mert picit bonyolultnak tűnik rekonstruálni a családi kötelékeket – nekem nem okozott nehézséget. Valamennyien fehér ruhát viselnek, amelyeknek jellege némiképp eltérő időket jelez, és valamelyest igazodik a játszott karakterek különbözőségéhez.

A játék színészi minősége általánosságban is egészen nagyszerű, de az utolsó jelenetsor tükrében még kiemelkedőbbnek kell értékelnem. Itt ugyanis, a már évek óta Franciaországban élő romániai színésznő, Szilágyi Enikő egy kb. 90 éves nőt mutat meg, hitelesen. Ez önmagában is szép, de ha belegondolunk, hogy első megjelenésekor kb. hetvenes nőnek látjuk Kathit, aki a második jelenetben elhitető erővel játssza el önmaga húszéves mását – megszépül, ruganyos lesz, évődés közben ragyog a szeme – s ezek után hozza a kilencvenévest: egyszerűen elképesztő. Látni, ahogyan összetöpörödik, arcára rászáradt a hús… És nem, nem külső eszközökkel dolgozik, minden belső megformálás eredménye. Bámulatos. Ugyanilyen átlényegülés, ha nem is ennyire látványos, Sebestyén Abáé, aki az utolsó jelenetben annyira hús-vér figura, az akcentusával, a mozgásával, hogy az itt kissé túlírt monológját is szívesen hallgatjuk. (Amúgy nem lehetett könnyű rendezni és játszani egyszerre.)

A mellettük feltűnő fiatalok is remekül formálják meg a rájuk bízott szerepeket. Mindezt példás egymásra figyeléssel, feszesen tartott tempóban, intenzív jelenléttel teszik. Biztos vagyok abban, hogy a kiemelkedő színházi este, a kiváló társulat által elmesélt történet még sokáig visszhangzik a nézőkben.

Fotók: Kiss Zoltán (A képek a kőszínházi előadáson készültek)

Elise Wilk: Eltűntek
A Yorick Stúdió, Marosvásárhely előadása
Fordította: Albert Mária
Dramaturg: Cseke Tamás
Rendező: Sebestyén Aba

Szereplők
Szilágyi Enikő, Bajkó Edina, Scurtu Dávid,
Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba

Zeneszerző: Cári Tibor
Zenészek: Domahidi Kata, Vilhelem András
Díszlet- és jelmezterv: Sós Beáta
Rendezőasszisztensek: Kósa-Szigety Zsófia, Máthé Barbara