A Nagyváradi Szigligeti Színház a Városmajorban

>Meglehetősen élénken él bennem a Tímár Péter rendezte Csinibaba című film, gondolom, rajtam kívül is sokaknak volt kedvence ez a szatirikus vígjáték. Noha a színház egészen más eszközökkel dolgozik, mégis ugyanarra az egyszerre dejó-derosszvolt és röhögtető élményre vágytam a Városmajori Színházi Szemle+ előadásán. Készültem a nosztalgiázásra is, előre örvendve a jól ismert dallamoknak. Amit láttam, egyszerre meg is felelt, meg nem is a várakozásaimnak.

A nagyváradi Szigligeti Színház a film alapjául szolgáló, Márton Gyula által írt színpadi verziót veszi elő, Novák Eszter rendezése ezt formálta kissé át a társulatra. Alapvetően csak helyeselni lehet (és én is ezt teszem), ha egy színház a maga képére igazít egy darabot. Még akkor is, ha tisztában vagyunk a színészek énekes adottságaival, hiszen mindenképp számítani lehetett a közönség elnéző szeretetére – eleve sikernek ígérkezett a valahol mindig a szerelem körül tétovázó történet és benne a régi dallamok. Nem kétlem, hogy szép szériát él) majd meg az előadás, hiszen már idehaza is felbukkant és kedvező fogadtatásra talált más nyári fesztiválokon. A városmajori estén is elismerő tapsokat kaptak, vagyis úgy tűnik, minden rendben van.

De – véleményem szerint – ahhoz, hogy egy ilyen, alapvetően a zene és a tánc eszközeivel ható előadás igazán elemi erejű legyen, nem ártott volna több és jobb énekhang, némiképp több tánctudás. Megjegyzem, a vékony szálú történetecske dramaturgiai szempontból gyengébb, mint a filmes verzió – még ha tudom is, hogy nem lenne szabad összehasonlítani őket. És hát a színpadon meglehetősen legömbölyített lett a film élesebb társadalomkritikája – pedig annak a sikerét ez is fokozta. Hiányérzetemet fokozta, hogy az előadás tempója nem volt elég feszes, néhol kissé elengedték a gyeplőt.

A maga elrajzolt karaktereivel két ponton mégis érdekessé vált számomra az előadás. Először, amikor magát Kádárt várva a háztömbben „őszinteségi robbanás” következik be, másrészt a záróképben (de erről majd később). A nagy izgalom hevében tett kijelentések, számonkérések és vallomások ütős jelenetté válnak, bár az ezt követő suta fürdőruha-bemutatót furcsának találtam. Nem csupán a túlzásba vitt szégyenlősség okán, de a szöveg és a látvány ellentmondása miatt is. (Ha bikiniről beszélnek, akkor nincs értelme egyrészesben felvonultatni a lányokat.)

Ha netán valaki nem ismerné a sztorit: a mozaikokból kikerekedő történet Magyarországon, Budapesten játszódik, az ezerkilencszázhatvanas évek elején. Éppen túl vagyunk 56-on, fellazult a félelem, ahogy az erkölcsök és a fegyelem is, de még mindenki igyekszik tartani a látszatot, és a háztömbmegbízott (már a kifejezés is borzongató) fenyegetőzhet holmi légógyakorlatokkal. Az olyannyira vágyott és tiltott Nyugat elérhető közelségbe kerül, legalábbis felcsillan lehetőségként a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) által meghirdetett Ki mit tud? tehetségkutató győztesének járó jutalomutazás.

Csak zárójelben, érdekes lett volna meginterjúvolni a nézőtéren ülő tizen- és huszonéveseket, tudnak-e arról, hogy nem a mai X-faktorral s hasonlókkal indult a tehetségkutatók sora. Kétlem. De jó kis időutazás lehetett nekik a felfedezés, hogy már nagyapáik ifjúkorában is volt hasonló.

Az egy háztömbben, bizonyos értelemben összezártan lakók laza szövetségét felbolygatja a Ki mi tud? híre. Persze valójában senki nem önmagát akarja megmutatni, „csak” ki akar törni a „legvidámabb barakk”-létre készülő országból. A fődíj ugyanis részvétel a Helsinkiben megrendezendő Világ Ifjúsági Találkozón. Nem valószínű, hogy lelövöm a poént, ha elárulom, a pártállamban, persze, bunda az egész.

És még egy hiányérzet. Igaz, hogy manapság túl sok direkt politikai felhang szűrődik a színi előadásokba, de itt talán mégsem ártott volna valami „aktualizálás”, mellbevágó párhuzam múlt és jelen között. Példaként s csupán érdekességként, varázsütésként felcsattanó közös röhögést váltott ki, amikor – egyetlen egyszer – az előadás reflektált a jelenre, miszerint az Angéla című dal nem hangozhat el, mert jogdíjas. Kínunkban magunkon is röhögtünk, ismerős a helyzet.

A játékot persze elviszik a régi slágerek, még akkor is, ha olykor forszírozott és minőségben nagyon eltérő énekhangokat hallunk, kevés meggyőző erejű énekessel. (Ugyanakkor hálás köszönet az élő zenekarért.) A társulat egy-két szám erejéig képes arra, hogy nem túl bonyolult, de egészen dinamikus, nagyon hatásos táncjeleneteket produkáljon.

A csapatra építő, együttes munkában nem szerencsés bárkit is kiemelni, mégis akadt egy-két „kiragyogó” szereplő. Nagyon figyelni kellett Trabalka Cecíliára, habár kicsit túlzásba vitte a túlmozgásos hisztérikát. Volt néhány igazán jó pillanata Gajai Ágnesnek, és a kis beszédhibája ellenére is sármos, laza Dimény Leventének. A fiatalok kedvesek voltak, az idősebbek rutinosak, a csapat majdnem végig éreztette a játék örömét.

Szükséges a játék teréül szolgáló díszletről és a jelmezekről is szólni. Itt már az első pillanat a Ki mit tud?-os színpadi keretet kínálta, többszörös áttétellel. A helyszín jelzései meg sem kíséreltek valamiféle illúziót teremteni, elemeik kicsit szájbarágósan sugalmazták a kor silányságát, vacak pótlékait. A jelmezek némiképp felidézték a hatvanas évek divatját, az utolsó jelenetben viszont (legalábbis számomra) még külön értelmet is kaptak. Az egész dilis kavarodás, a maga számos össze nem illő elemével egyszer csak összeállt. Mire kiderült, hogy összeomlott az álom, addigra ott állt fekete-fehérben, sallangmentesen, nem karikatúraként, de emberként az egész társulat. Már nem a ki(túl?)színezett múltban, hanem a tisztán látó jelenben. És olyan felemelően, őszintén énekelte el a záró dalt (Imádok élni), hogy el is hittem nekik: imádnak élni, ezért viselnek/viselünk el mindent. Ott, a játék végén nagyon együtt voltunk.

Fotók: Vígh László Miklós (a képek a kőszínházi előadáson készültek)

Márton Gyula: Csinibaba
A Tímár Péter által rendezett film eredeti színpadi változata
a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában
Rendező: Novák Eszter
Dramaturg: Kárpáti Péter

Közreműködők
Simon bácsi, a tömbbizalmi – ifj. Kovács Levente
Aranka néni, frivol mozgalmár, a neje – Molnár Júlia
Boston Cézárja, ex-bokszbajnok – Szabó Eduárd
Margit Büfé, sűrű múltú negyvenes – Gajai Ágnes
Attila, árva hősünk, énekel – Sebestyén Hunor
Jenő, Simon bácsi renegát fia, gitározik – Tőtős Ádám
Félix, egyéb származású, bőgőzik – Barabás Hunor
Ede, eltévedt ejtőernyős, dobol – Szotyori József
Bajkon úr, széplélek, leendő űrhajós – Balogh Attila
Manci, aki jobb, mint Anita Ekberg – Tasnádi-Sáhy Noémi
Angela, a szűz dizőz, angyal – Kocsis Anna
Katinka, Attila ideálja „odaát” – Barkóczi Réka/Kocsis Anna
Olga, lófarkas naiva – Fodor Réka
Etelka, dundi balerina – Törteli Nadin
Ernesztin, dobrajongó – Trabalka Cecília
Terike, kalauznő – Firtos Edit
Pincérnő, aki nem sieti el – Kovács Enikő
Csapos, aki beleszól – Hunyadi István
Dzsigoló, aki mindent tud a nőkről – Dimény Levente
Grúber bácsi, egykori vöröskatona – Kocsis Gyula
Giuseppe – Kiss Csaba
Giorgio – Csatlós Lóránt
Giulio – Scurtu Dávid
Kutyás nő – Kerekes Dalma

Koreográfus: Bóbis László
Díszlet: Fodor Viola
Jelmez: Cristina Breteanu

Címkép: Manci, az utolérhetetlen, aki jobb, mint Anita Ekberg  (Tasnádi-Sáhy Noémi)