Posted by Létesítményben is gyengén állunk
Szekeres István
>Megrendeztünk egy atlétikai világbajnokságot, amely a világ harmadik
legnagyobb világversenye. Gyönyörű, új stadionban, nagy sikerrel. Lelkesedett érte az
ország. Rögvest visszahozta a régi, nagy étvágy még nagyobb magyar tárgyát:
„Rendezzünk olimpiát!”
Függetlenül a személyes pártszimpátiámtól, én is azt mondom, hogy rendezzünk bizony.
Nyolc olimpiáról tudósítottam, és mindegyiken elsóhajtottam, hogy ha egyszer Budapesten
is láthatnánk!…
De most azt mondom, hogy a jelenlegi helyzetben csak nemzetlelkesítő porhintés a nagy
cél lebegtetése.
A megvalósítása ugyanis mostanában nem lehetséges!
Orbán Viktor azzal érvelt, hogy sorozatban rendezünk sikerrel világversenyt különböző
sportágakban, tehát alkalmasak vagyunk nagyobb feladatra is. Van ebben igazság,
csakhogy más dolog évente egy világrandevú házigazdájának lenni, és egészem más
egyidejűleg az összesnek. Az atlétikai vb-t rendkívüli erőfeszítéssel, költségesen, az
önkéntesek egész seregének munkájával sikerült nyélbe ütni. De elbírta volna-e Budapest,
hogy egyidejűleg mondjuk női kézilabda-világbajnokságot is rendezzen? Pedig ez csak két
sportág!
Két közgazdász véleményét ismertem meg. Mind a kettő abból a hamis állításból indult ki,
amelyet potentátok állítanak feszt, miszerint az olimpiai létesítmények máris rendelkezésre
állnak, tehát csak megfelelő hátteret kell mögéjük építeni. Az egyik szerint viszont
Budapest alkalmassá tétele gigászi feladat, a másik szerint az ország gazdasági helyzete,
így az államadósság magas szintje lassítja a folyamatot.
Van kalkuláció, amely szerint nagyjából egy évtizednyi koncentrált és rendkívül költséges
városfejlesztési erőfeszítésre van szükség a cél érdekében. Már csak az a kérdés, hogy
mikor kezdődik el… A két közgazdász nyilatkozata után ugyanis Lázár János építési és
közlekedési miniszter gyakorlatilag az összes budapesti beruházást felfüggesztette, és azt a
kormány jóváhagyta. Lázár a Telex címe szerint „szinte nullára faragta a fővárosi
fejlesztéseket”. Vagyis az évtizednyi városfejlesztés legalább mínusz két évről indul.
Engem azonban most mindenekelőtt az a sommás butaság foglalkoztat, miszerint az
olimpiai létesítmények már készen állnak. Egy csodát! Még félig sem.
Amink megvan, az
1. a Puskás Aréna nyitó- és záróünnepségnek, valamint a futballtorna egy részének,
2. a Duna Aréna az úszóversenyekre,
3. az Atlétikai Centrum,
4. az MVM Aréna a kézilabdának,
5. a Szeged-Maty-éri kajakpálya,
6. a triatlonnak már csak egy távúszásra alkalmas vízfelületre van szüksége, a
kerékpározás és a futás elfér Budapest utcáin.
Fogjuk rá, hogy hatnak megvan az otthona, de jövőre Párizsban 35 sportág küzdelmeit
rendezik meg, és ki tudja, hogy az általunk megcélzott 2036-ban hány kerül még a
programba.
A meglévő létesítmények alkalmassága is necces itt-ott. Idézem Szabó Gábort, a Eurosport
riporterét, aki elsőrendű sportszakértő: „Azokat ki kell ábrándítsam, akik az olimpiai
álmokat szövögetik. A dolgok jelen állása szerint, olimpiára egy 36 ezres atlétikai stadion
kicsi. Van négyévente egy hét ebben a sportágban, amihez egy 50-60 ezres atlétikai stadion
szükségeltetik, tehát annak a visszaépítése, amit most majd elbontunk sem opció.”
A Duna Arénában az úszás mellett a két nemben zajló vízilabda nem fér el.
A labdarúgás és a kézilabda programja megoldható más, már meglévő helyszínek
bevonásával.
Viszont érdemes áttekinteni az egyelőre otthontalan sportágakat!
Nincs helye például a röplabdának. És főleg a kosárlabdának, amely saját „MVM Arénát”
igényel, különös tekintettel az amerikai férfiválogatott iránti rekord érdeklődésre. Kell egy
tornacsarnok a szertorna, a ritmikus gimnasztika és a programba került breaktánc
versenyeire. A tornának szánt, akár harmincezres csarnok minden olimpián teltházas.
Hova tesszük a tollaslabdát és a gyeplabdát? Az első, Orbán-féle olimpiai nekibuzdulás
alkalmából elkészült fejlesztési terv mind a kettőt kézlegyintéssel intézte el: a magyar
szurkolókat nem nagyon érdeklő sportágaknak elég lesz valamilyen olcsó, gagyi színhely
is. Csak hát olimpiát nem hazai nézőknek, hanem a világnak rendezünk. A tollaslabdában –
akárcsak az asztaliteniszben – Ázsia arat, így az onnan érkező olimpiai turisták ezrei
szeretnék látni.
A gyeplabda végeredménye ez volt a tokiói Játékokon. Férfiak: 1. Belgium, 2. Ausztrália,
3. India, 4. Németország. Nők: 1. Hollandia, 2. Argentína, 3.Nagy-Britannia, 4. India. Az
eredményességi mutatók szerint három földrész nézőit érdekli az olimpiai torna. Nem
futballpályán játsszák a mérkőzéseket. Természetesen át lehet alakítani egy, legalább
húszezres stadiont a gyeplabda igényei szerint, például a szükséges, műfüves játékteret
kialakítva.
Ha már a számoknál tartunk… A hat, meglévőnek mondott helyszínen egyszerre – nagy
jóindulattal – félmillió nézőt tudunk leültetni. A világból azonban egy-másfél millió turista
várható, és legalább egymillió magyar is szeretne néző lenni. Óriási a kihívás!
De van itt további megépítendő sportlétesítmény éppen elég. Például teniszstadion. Vagy
Velodrome, a világban rendkívül népszerű pályakerékpárnak. Budapesten még ma is
megvannak a Millenáris-pálya romjai. Ugyanolyan betonteknőt kell befedni, és
faburkolattal ellátni. Nem úgy, hogy parkettát fektetünk rá, mert az amúgy is túl bonyolult
lenne. Hanem speciális faanyagból, például szibériai fenyőből készült mozaikkockákból
kirakni mind a 200 métert. Három olimpiára is Ron Webb mester készítette el a pályát. Az
anyag- és a munkaköltség is nagyon húzós.
Sydneyben, a csodálatos Darling Harbour-ben a kereskedelmi és kiállítóközpont
kilométeres épülettömbjében három nagy sportcsarnokot alakítottak ki. Az egyikben a
cselgáncs, majd a birkózás, a másik kettőben a vívás és az ökölvívás versenye kapott
helyet, egy tágas, emeleti konferenciateremben pedig a súlyemelők versengtek.
Megjegyzem: a magyar sport mind az ötben büszkélkedhet olimpiai bajnokkal, így hát
ezeknek a sportágaknak is illik létesítményt emelni.
Hogy ennyivel pedig mit lehet kezdeni az olimpia után? Már az első rendezési
nekifutáskor cikkben jeleztem, hogy érdemes lenne világkiállításban is gondolkodni,
illetve akár interkontinentális kereskedelmi központot is létrehozni az olimpiai bázison.
Az világos, hogy az olimpiai és sajtófalu céljára harmincezres lakótelepet is építeni kell,
amelynek a lakásait később értékesíteni lehet. Ez történt 1972, München óta majdnem
mindegyik olimpián.
A legcélszerűbb lenne – a hatalmas területi igénye miatt is – létrehozni Budapest 24.
kerületét, mondjuk Olimpiaváros néven, megoldva persze a közlekedését és minden
lakossági szolgáltatását. Hogy mindez milyen csillagászati összegbe kerülne, azt
megsaccolni sem tudom. Az olimpia bevétele csak a töredékét hozná vissza.
A haszna a város elképesztő fejlődése lenne, meg az országimázs. És természetesen
nemzedékeknek adna büszke, közösségi élményt.
Van erre egy példám. Vegyünk egy gazdag magyar, mondjuk nyolc tagú családot,
gyerekekkel, unokákkal. Elmennek egy hónapra Las Vegasba. Vagyonba kerül, és bevétel
bizony nincs. A család mégis boldog lesz a csodálatos kalandtól. A pénzzel semmi gond,
hiszen megengedheti magának.
Az országnak örök élmény lenne a semmi máshoz nem hasonlítható olimpia. De
megengedhetjük magunknak? És éppen most, amikor elvonásokkal és megszorításokkal,
fogcsikorgatva küzdünk a magas államadóssággal, a kiürült kasszával, a recesszió
elkerüléséért?
Címkép: Olimpiai park a pesti Dunaparton, 24.hu