Posted by Berényi Judit
>Éppen véget ért véget a nyári nyaralási csúcsszezon, a közeli és távoli tengerpartok irányába induló repülési dömping – számos gonddal, járatok törlésével „tarkított” – időszaka, az újabb kalandokra vágyók repülési kedve azonban nem látszik lanyhulni. Ám azok a viták és aggodalmak sem lanyhulnak, hogy miképp fékezhető a repülési boom okozta környezetkárosítás. A megoldást célzó stratégiák és módszerek azonban nagymértékben különböznek: a műszaki – technikai kísérletezéseket, megoldási javaslatokat mindinkább felülírják a szociális, társadalmi és regionális szempontok.
A technológiai fejlesztések mellett főleg a francia kormány kardoskodik: Emmanuel Macron elnök a közelmúltban egy nagyszabású, 2027-ig 8,5 milliárd eurós beruházásról szóló bejelentést tett, a repülőgépek károsanyag kibocsátásának csökkentését célzó kutatásokra. Szakmai körökben kétkedéssel fogadták, és kevéssé hatékonynak ítélték meg az elképzelést. A környezetvédők
és a klímakutatók hangsúlyozták ennek az ambíciónak kockázatos és akár illuzórikus jellegét, ők elsősorban az utasszám csökkentését sürgetik.
A nemzetközileg elismert energetikai és klímakutató szakember Jean-Marc Jancovici szerint az utazások/utazók korlátozása a célravezető megoldás. Javaslata: évente személyenként csak négy repülőutat engedélyezzenek. Ez az elgondolás heves társadalmi vitát váltott ki, az egyének életvitelébe történő beavatkozásra – joggal – hivatkozva. Emmanuel Macron beszéde, Jean-Marc Jancovici javaslata és a legtöbb reakció alapvetően egy feltételezésen alapul: a repülés elengedhetetlen közlekedési mód, a gond ezzel „mindössze” az, hogy szennyező.
A szűken vett szakmai viták mellett azonban háttérbe szorul egy alapvető társadalmi dimenzió, amit a szociológus szakma képvisel a leghangosabban.
Véleményük szerint a repülés egy olyan kiváltság, amely megjeleníti és fenntartja az eltérő erőviszonyokat az egyes országok között és az országokon belül, az egyes társadalmi rétegek között is. E gondolat legradikálisabb képviselői ezt szókimondóan úgy fogalmazzák meg: a repülővel történő utazás lehetősége az északi fejlett országok kiváltsága.
Az emberek 80-90 százaléka soha nem repült még életében, 2018-ban például a világ népességének mindössze négy százaléka vett igénybe nemzetközi járatot, a legszegényebb országok lakosainak kevesebb, mint egy százaléka kapott erre lehetőséget, míg a leggazdagabb országok lakosságának körülbelül négytizede legalább egyszer repült az év során. Ha a repülőgépek által megtett távolságokat az egyes kontinensek lakosságához viszonyítjuk, akkor ez a távolság fejenként 3000 km Európában, míg Afrikában mindössze 100 km. A legtöbb légi járat az
északi és nyugati országokat köti össze egymással, és az emberek közötti utazás alapvető célja kereskedelmi és üzletkötési tevékenységről vagy szórakozásról szól. Ezért a repülés olyan közlekedési mód, amely része a fejlett országok gazdasági és politikai erőfölényének, másrészt hozzájárul a társadalmi osztályok közötti különbség konzerválásához.
Lehet vitába szállni ezekkel a radikális véleményekkel, amelyeket a francia kiadású La Conversation című folyóiratban fogalmaztak meg francia szociológusok, de az általuk felsorolt tények valódi, globális társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket tükröznek. Példaként hozzák a francia helyzetet.
Az országban a repülővel való utazás általában nem jellemző gyakorlat, leginkább a gazdagok és a diplomások utazási szokását jellemzi. Így a leggazdagabb egytizednek több mint a fele legalább évente egyszer repül, míg a legszegényebb50 százaléknak alig több mint tizede teszi ugyanezt. Ez az arány magasabb a felsőoktatásban végzettek között: harmaduk ül évente repülőre, míg az alacsonyabb képzettségűeknek csak tíz százaléka. Már régóta fontos szerepet játszanak az utazások az elit szocializációjában.
A repülés társadalmi szelektivitása ugyanakkor kevéssé jelenik meg a nyilvános vitákban. Nem lehet attól elvonatkoztatni, hogy azok, akik részt vesznek a megoldási javaslatok megvitatásában, általában gazdasági vagy politikai vezetők, tudósok, újságírók, azaz elsősorban a saját osztályukat képviselik. A viták során – elsősorban a leginkább radikális elképzelések között –sokan álltak ki Jean-Marc Jancovici véleménye mellett, mely szerint kvótákat kellene megállapítani, amelyek – társadalmi rétegtől és iskolai végzettségtől függetlenül – évente négy alkalomban maximálnák az igénybe vehető repülőutakat. Ez az első látásra progresszívnak tűnő javaslat megvalósítása – számítások szerint – valójában igen költséges lenne. Jean-Marc Jancovici ezt a dilemmát úgy oldaná fel, hogy nem bátorítanák a repülést azoknál, akik eddig sem repültek, viszont korlátoznák azoknak a tehetőseknek a lehetőségét, akik évente bármely okból több alkalommal repülnek. Véleménye szerint valójában a repülés privilégiumainak szűkítéséről kellene szólni a vitának, mert szerinte csak így mérsékelhető a repülés okozta környezetszennyezés.
A Macron által favorizált technológiai beruházás nagyságrendje kapcsán a kérdés nemcsak az, hogy lehetséges-e, hanem hogy kívánatos-e. Mielőtt döntés születne, hogy egy ágazat érdemel-e ekkora befektetést, szükséges lenne a vita középpontjába a technológiai megvalósíthatóságnál összetettebb kérdést feltenni: melyik közösségi cél kapja meg a lehetőséget arra, hogy ilyen jelentős részt foglaljon el a rendelkezésre álló nemzeti erőforrásokból?
Heathrow London