Posted by Budapest volt és maradt – a volt főpolgármester írása
. Előremenekültünk, mert úgy láttuk, hogy Budapest lesz a kormány megbuktatásának a kulcsa. Szinte vallásos hittel bíztunk abban, hogy kezünkben van a 2001 őszén még igen kedvezőtlennek látszó választási eredmény megfordításának a lehetősége. A számításunk bejött. Végül is az ellenzéki vezetésű városok és Budapest buktatták meg az első Orbán kormányt.
Mi minden kellene ahhoz, hogy a történelem ismételje magát?
Az 1998 és 2002 közötti időszak tanulságait összegezem:
1. az ellenzéki önkormányzatok sziklaszilárd elszántsága és világos közös
stratégiája,
2. saját médiumok, lapok, folyóiratok és online felületek termtése,
3. aktív és következetes, a maffiaállam működését feltáró potikai hadviselés,
4. annak a felismerése, hogy Budapest főpolgármestere nemcsak a főváros első embere, nem elszigetelődött és a nemzetközi porondon Putyin szövetségeseként lejáratódott, szalonképtelen törpe diktátor.
5. Rendszeresen meg kell hallgatni a budapesti értelmiséget, mondják el a véleményüket a rezsim országos, és a fővárossal kapcsolatos politikájáról. Hasonlóan fontos, a volt kománytagok, neves tudősok nyilvános meghallgatàsa. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az EU, a Világbank és az EIB számos képislője hasonlóképp gondolkodik rólunk, mint mi magunkról, rájuk is kell és lehet számítani, mert súlyuk, nevük és befolyásuk van.
6. Óriási a nemzetközi várakozás azzal kapcsolatosam, hogy legyen végre a rezsimnek hiteles, az euroatlanti világban is eligazodó vezetője, aki tárgylóképes és felismeri, hogy nemcsak a törvény által ráruházott, hanem annál sokkal nagyobb, szimbólikus hatalommal és befolyással bír. Hiszen ő a közel kétmilliós, a GDP közel 40 százalékát és a különböző adónemek 35-60 százalékát megtermelő fő város közvetlenül megválasztott vezetője, akinek a nemzetközi porondon éppen olyan súllyal és erővel kell képviselnie Budapestet, mint széles e hazában.
Ez bevált recept, lehet rajta változtatni, bizonyára jobbal is kísérletezni, ám meggyőződésem, hogy amennyiben a magyar közélet nem találja meg Budapestet és a vele együttműködő önkormányzatokat, és nem használja őket mint biztos fogódzókat, hogy el tudjon menni a falig, akkor tovább sülyedünk lefele, a pártpolitika mocsarába.
És most részletesen a régebbi időkről
A FIDESZ 1998 tavaszán, a parlamenti választásokon aratott nagyarányú országos győzelme után, a budapesti vereségét nem tudta megemészteni. Rögvest elindította a Budapest elleni hadjáratot. Azonnal közölte, hogy nem támogatják a Nemzeti Színház felépítését az Erzsébet téren. Ez az önkényes és a Fidesz korábbi álláspontjával homlokegyenest ellentétes döntés határozta meg a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésének máskor ünnepélyes hangulatát. Kemény szópárbaj után tiltakozó nyilatkozatot fogadtunk el. Egy héttel később Orbánék felmondták a 4-es metróról kötött szerződést. Az injuria ebben az esetben annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a lépésük már engem is meglepett. Az persze már az Országgyűlés házszabályának (a parlament ülésezési rendjének) alkotmányellenes felrúgása és a Schlecht−Simicska-ügy után is látszott, hogy a Fidesz-vezetők akkor sem sokat törődnek a joggal. Rögvest eldöntöttük, hogy a szerződésszegés miatt perbe fogjuk az államot. Elsősorban az új metróvonal végett, amit a budapestiek – minden közvélemény-kutatás szerint – nagyon akarnak, és amelyre nagy szükség is van. De azért is, hogy a polgárok lássák: az állam nem élhet vissza a joggal úgy, mint a Kádár-rendszerben. A civil kurázsit is erősíteni akartam a jogkövető és jogtisztelő magyar állampolgárokban. A pert sok menetben megnyertük, az utolsóban egy enyhén szólva furcsa ítélettel elbuktuk. A beruházások leállítása sokkolta Budapestet.
Megszűnt a kiszámítható gazdálkodás lehetősége. Szinte minden héten megfosztottak minket valamitől. Minden beruházás megkérdőjeleződött, amihez a kormánynak köze volt. (Ugye ismerős történet) Híd, füstgáztisztító, szemétlerakó, víztisztító. Minden kérdés kiéleződött: a BKV működtetéséhez való hozzájárulás, a budapesti önkormányzatok közötti forráselosztás stb. Hol ennek, hol annak a szaktárcának a képviselőjével tárgyaltunk – eredménytelenül. Mindenütt falakba ütköztünk, a hagyományos közigazgatási csatornák teljesen bedugultak. A minisztériumok egyszerűen nem válaszoltak a leveleinkre. Veszélybe került az intézményeink működése, ellehetetlenült a BKV, amely sokáig egy fillér kormányzati támogatást nem kapott. Egy év múltán levélben kértem a személyes találkozót a főváros és a kormány közötti vitás ügyek rendezése érdekében a miniszterelnöktől. A kormányfő meghívott az október 26-i kormányülésre, melyen külön napirendi pontként foglalkoztak a fővárossal. „A főváros minden kérdésben hajlik az ésszerű megegyezésre.” Akkoriban úgy hírlett, hogy a miniszterek a kormányülések előtt felállva üdvözlik a terembe lépő miniszterelnököt, és ő foglal helyet először, megnyitva a kormányülést. Számos karikatúra és pesti vicc témája volt az új módi. Nos, ezt nem tudom megerősíteni. Amikor jelen voltam, a miniszterek nem álltak fel. Viszont megdöbbentett, hogy nem ahhoz az asztalhoz ültettek le, ahol a miniszterek tanácskozása folyt. Korábban sokszor részt vettem kormányüléseken, és mindig a hosszú asztal végén, a miniszterelnökkel szemben volt számomra kijelölve egy szék. Onnan valamennyi hozzászóló minisztert jól láthattam és hallhattam. A külön asztalnak üzenete volt. Nem tekintettek egyenrangúnak.
Ráadásul a nekem háttal ülőket alig hallottam. Amikor ott tartottam, hogy az önkormányzatok forrásainak ilyen mértékű szűkítése elfogadhatatlan, Orbán kioktató szándékkal közbe szólt, hogy „a kormányülésen ezt a jelzőt nem használjuk”. „Nem elfogadható az elfogadhatatlan?” – kérdeztem. Körülbelül 15 percben adtam elő konkrét javaslataimat. Többek között az Európai Beruházási Bankkal aláírt hitelmegállapodáshoz kértem az állami garanciát, ami a kormánynak semmilyen anyagi terhet és kockázatot nem jelentett volna, sőt még mi fizettünk volna garanciadíjat. Azzal érveltem, hogy a főváros a pillanatnyilag elérhető, leggazdaságosabb forrást veszi igénybe olyan beruházásokhoz, amelyek megvalósításához országos érdekek is fűződnek, s amelyek az uniós csatlakozáshoz is fontosak. Semmilyen javaslatomra nem érkezett semmilyen reakció. A kabinet tagjai egy előre elkészített sajtóanyag fejezeteit ismertették.
Az ülés szünetében odalépett hozzám Pokorni Zoltán, és roppant barátságosan a következőket mondta: − Talán személyesen kellene beszélned Viktorral. Ketten talán meg tudnátok állapodni. − Azért jöttem − válaszoltam. – De úgy látszik, itt senki nem akar semmiféle érdemi tárgyalást, itt már szerintem a sajtóközleményt is előre megírták. Ez perceken belül be is igazolódott. Készültünk a sajtótájékoztatóra, amelyre az egész magyar sajtót meghívták. Ekkora érdeklődést régen tapasztaltam, nemsokára a sajtó előtt elmondhattam: „Azt hiszem, mai beszámolómat Budapest polgárai régóta várják. Sajnos nincs jó hírem. Az elmúlt 9 évben jó néhány kormányülésen részt vettem. De ilyenen, mint ahonnan most jövök, még soha. A kormányülésen nem volt írásos előterjesztés, nem volt tárgyalási menetrend, nem volt feladatterv és semmilyen dokumentum, aminek alapján döntéseket lehetne hozni. Volt viszont egy előre megírt sajtóközlemény, amely már az ülés megkezdése előtt tudósított annak eredményéről. Ebben a papírban volt jó pár szám, melyek többsége alapvetően hibás. Volt még egy táblázat is, melyet csak olyas valaki állíthatott össze, aki még önkormányzatot soha nem látott. A leginkább meglepő az volt, hogy a kormányfő környezete, szakértői mennyire amatőrök. Nekem úgy tűnik, hogy hozzá nem értésük miatt rendre félrevezetik a miniszterelnököt. […] Éppen ezért a mai kormányülésen semmilyen érdemi eredmény nem született. […] Egyetlen igazi pozitívum, hogy végre leültünk és beszéltünk. Kiderült, hogy nagy szükség lett volna erre, hiszen teljesen félreértik az önkormányzatiság lényegét, mit több, az ország helyzetét.”
Néhány nap múlva a költségvetési vitában kiderült, hogy a kormány milyen halálosan komolyan gondolja Budapest kiszárítását. 17 milliárd forintnyi volt az elvonás az előző évhez képest is. Elkészítettük a szükség intézkedések bevezetésének forgatókönyvét, és széles körű kampányba kezdtem.
Meghallgattam a volt pénzügyminisztereket, és a tanácsukat kértem. Értelmiségieket hívtam a Merlin Színházba, és felkértem őket arra, hogy Budapest díszpolgáraival együtt foglaljanak állást a mindnyájunkat érintő ügyben.
Brüsszelben a régiók tanácsának ülésén is felvetettem a magyarországi önkormányzatok problémáit. Ekkor nyilatkozta Tirts Tamás, a fővárosi Fidesz-frakció vezetője, hogy „Demszky Gábor alapvetően nem tekinti partnerének a kormányt. […] Demszky Gábor ott is riogat, ahol nem kellene.” (Népszabadság, 1999. december 22.) Talán az eddigiekből is kiderült, mennyire volt Tirtsnek igaza. Sokan akkoriban azt hihették, hogy kimondottan élveztem a kormánnyal vívott csörtét. A legkevésbé sem. Bár igyekeztem optimistának mutatkozni, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ki tudjuk húzni a ciklus végé ig. Tudtam, hogy a kormány képes csődbe juttatni a várost, ha ennek érdekében minden rendelkezésére álló eszközét beveti. Lelkileg is megterhelt, elkeserített, hogy leállították a városfejlesztést, amit legfőbb feladatomnak tekintettem. Négy évet elvesztegettünk, és erre nincs józan magyarázat. A meghívásomra másfél száz értelmiségi, Budapest közéletének neves személyiségei jöttek el a Merlin Színházba. Bevezetőmben elmondtam, hogy akkor fosztják ki a várost, amikor a gazdaság jelentős fellendülést mutat, és Budapest polgárai, cégei, kis- és nagyvállalkozói 2000 milliárd forintot meghaladó jövedelemadót fizetnek be az államkasszába. A főváros vezetését arra kényszerítik, hogy minden területen – oktatás, egészségügy, közlekedés, kultúra – megszorító intézkedéseket hozzon. „Az első pillantásra azt gondoljátok talán: itt egy
szakpolitikai-pénzügyi kérdésről van szó, oldja meg egyedül az, akinek ez a hivatása.
Valójában azonban nagyon is tirólatok, a ti legfontosabb ügyeitekről is van szó! […] Ha az Országgyűlés a kormány által be terjesztett költségvetést ebben a formában fogadja el, legtöbbet… a kultúrán kell majd spórolnunk. És akkor éppen a azok a fények hunyhatnak ki, azok a színek tompulhatnak el, amelyek miatt mi igazán jól érezzük magunkat Budapesten. És ezt nagyon tudatosan bekalkulálták a kormányzati körök. Egy kormány főtanácsadó mi napi interjújában egyértelműen ’a fővárosi elit értelmiségben’ jelölte meg a mai kurzus ellenfelét. […] Azt a független, alkotó értelmiséget akarják megtörni, amely az ország és Budapest igazi éltető erejét jelenti. Bűnbaknak pedig azokat akarják megtenni, akik a természetes
szövetségesei: bennünket, szabadelvű, európéer fővárosi politikusokat. Ezt a szerepet természetesen én nem vagyok hajlandó eljátszani. Ahhoz azonban, hogy elhárítsuk a közös bajt, a ti aktív segítségetekre is szükségem van. Segítsetek, hogy Budapest világvárosi pályán maradhasson. Hogy holnap is ugyanolyan otthonos, izgalmas hely maradjon, mint ma.”
A jelenlévők jelentős része csatlakozott Budapest öt díszpolgárának – Fejtő Ferencnek, Faludy Györgynek, Kosáry Domokosnak, Mészöly Miklósnak és Szabó Istvánnak – a felhívásához: „A főváros helyzete válságos, egy fejlődő világban hanyatlásra kell felkészülnie. Budapest azonban nem csak a fővárosiaké. Sorsa összefonódik az ország valamennyi polgárával, akiktől sokat kap, s akiknek sokat nyújt. Budapest a világ örökség része; a külföldiek számára Magyarország fontos szimbóluma és vonzereje; s ma már az Európai Unióhoz vezető út kapuja is. Ha
Budapest emelkedik, vele az ország is emelkedik, ha Budapest süllyed, vele süllyed az ország. Az államalapítás ezredik évében azt szeretnénk, ha Budapest biztos lehetne abban, hogy jövőjét, miként az ország egészét, a méltányosság, az értelmes belátás, a jogállamiság elvei határozzák meg. Azt szeretnénk, ha olyan megegyezés formálódna ki a kormányzat és a főváros között, amely magunk és utódaink érdekében is eloszlatja a jövőért érzett aggodalmunkat, s amely a közös érdekek józan belátására, a kölcsönös megértésre épít.”
Néhány nappal később négy különböző pártállású egykori pénzügyminiszterrel, Békesi Lászlóval, Bokros Lajossal, Szabó Ivánnal és Kupa Mihállyal találkoztam a Remíz étteremben. Óva intettek engem az egyszeri megtakarítások felélésétől. Ha ebből akarnánk kipótolni a fővárostól elvont összeget, másfél-két év alatt felélnénk több generációnak épülő kulcsfontosságú beruházások árát. Két év után pedig ugyanott állnánk, pénz nélkül, de annak tudatában, hogy aláírtuk a fővárosi közlekedés halálos ítéletét. A pénzügyminiszterek azt tanácsolták, hogy, amennyire lehetséges, folytassuk a fejlesztéseket, azok leállítása vagy a helyi adók lényeges emelése helyett inkább a működési kiadásokat csökkentsük szigorú takarékossági intézkedésekkel. Ezt tettük. A négy pénzügyminiszter állásfoglalást is kiadott, miszerint: „Politikai és nem gazdasági okai vannak a fővárost sújtó kormányzati megszorító lépéseknek. Budapesten legalább nyolcmilliárdos működési hiány keletkezik, ha elfogadják a 2000. évi állami költségvetést.” És így ment ez a továbbiakban is egészen az Orbán-kormány bukásáig….
Már negyedik éve folyt Budapest kifosztása, a beruházások ellehetetlenítése, amikor a Belügyminisztérium gazdasági főosztályának vezetője azt indítványozta, hogy az árvízkárok elhárítása miatt szükséges pótlólagos forrásokat (több milliárd forintot) úgy teremtsék elő, hogy a Budapestnek a drasztikus intézkedések után még „járó pénz” felét vonják el. Végül is ezt már nem merték megtenni, de a főosztályvezető méltán hihette, hogy a politikának tetsző javaslatot tesz. Hiszen ekkor már ott tartottunk, hogy két fideszes önkormányzati (egyben
országgyűlési) képviselő, Juharos Róbert és Perlaki Jenő törvénymódosításban javasolta a forrásmegosztásból a fővárosnak jutó hányad jelentős csökkenését. Ezzel végképp és teljesen kifosztották volna Budapestet. Szerencsére technikailag hibásan terjesztették be a törvénymódosítást, ezért nem lett belőle semmi. A Budapest elleni bosszúhadjárat keretében nevezte ki Orbán Viktor a szélsőséges, rasszista nézeteiről ismert kabaréfigurát, Grespik Lászlót a fővárosi önkormányzat működését felügyelő Közigazgatási Hivatal élé re. A hivatalvezető az ő posztján okozható lehető legsúlyosabb presztízs veszteséget okozta az egész országnak azzal, hogy teljesen önkényesen és törvénytelenül akadályozta a külföldiek, mindenekelőtt persze az izraeliek ingatlanszerzését, és az ezzel kapcsolatos pereket sorra el is vesztette. Hetente fogadtam az érintett országok nagyköveteit, akik tiltakoztak a szemérmetlen diszkrimináció miatt. Időbe telt, mire megértették, hogy ebben az ügyben a kormányzat az illetékes, mert a Közigazgatási Hivatal a magyar államot képviseli. A nyílt xenofóbia felbecsülhetetlen károkat okozott. Ennek ellenére Orbán egészen addig kitartott Grespik mellett, amíg az a MIÉP jelöltjeként ki nem kotyogta a Fidesz és a MIÉP közötti együttműködés titkát.
Utólag – a 2002-es bukásuk után − több fideszes politikus is elismerte, hogy jóvátehetetlen hiba volt a Budapest elleni háború. Míg Grespiket Orbánnak, Pepó Pál környezetvédelmi minisztert Torgyán Józsefnek köszönhettük. Az ő minisztersége alatt két környezetvédelmi beruházásunk jóváhagyása vált esedékessé. A Rákospalotán működő szemétégető a fővárosban keletkező hulladék felét égeti el. Az általa kibocsátott füstgáz évtizedeken át szennyezte egész Észak-Pest és az agglomeráció levegőjét. A gázok tisztítását egy füstgázmosó berendezés
megépítésével lehetett volna megoldani. A Horn-kormány idején meg is állapodtunk ennek megépítéséről úgy, hogy a költségeket felerészben a kormány állja. Szerződést is kötöttünk. Újraválasztásom után felkerestem Pepó Pált, hogy megtudakoljam, érvényben lévőnek tekintik-e a szerződést. Egy jogállamban persze ez a kérdés abszurd, de 1998 Magyarországán nagyon is indokolt volt. Dodonai választ kaptam. Pepó miniszter úr leginkább Hitchcock Psychójának Anthony Perkins által játszott főhősét, Norman Bates-t idézte fel bennem: elővett egy környezetvédelmi tankönyvet, és felolvasta belőle a szelektív gyűjtésre vonatkozó részt. Hosszan és lassan olvasott. Aztán letette. Rákérdeztünk megint a szerződésre, de nem adott
egyenes választ. Hamarosan kiderült, még az sem biztos, hogy egyáltalán a kormány elé kerül-e a több mint 8 milliárdos nemzetközi hitelfelvételhez szükséges hitelgarancia. (Ha a kormány nem ad garanciát, akkor a fővárosnak bankoktól kell megvásárolnia azt.) Éveken át kergettük ezt a garanciát. Pepó teljes bizonytalanságban tartotta a fővárost. Sose nézett a szemembe, és a kollégái is csak a szelektív gyűjtés előnyeit ecsetelték. Ezzel is négy évet veszítettünk. A beruházás csak a Medgyessy-kormány idején indulhatott el. A másik ügy: a környezetvédelmi hatóság nem akarta kiadni a pusztazámori hulladéklerakó létesítésére az engedélyt. Pepóval már nem kísérleteztem. Főnökét, Torgyán Józsefet, a Kisgazdapárt elnökét
kerestem fel.
Tudtam, hogy vannak kelet-magyarországi kötődései, és felajánlottam neki, hogy a főváros az engedélyért cserébe rövid határidővel kiüríti és visszaszolgáltatja a katolikus egyháznak a máriapócsi kolostorban általunk szociális otthon céljára használt ingatlant. Ez amúgy az egyháznak mindenképp visszajárt, de a kiváltása nem volt megoldva, az idősek elhelyezéséhez szükséges pénz hiányzott. Az ajánlatom bizarr volt, de bejött. Torgyán kapott rajta, fellelkesítette, hogy így visszaadhat valamit, amit a kommunisták vettek el a földijeitől. Torgyán azonnal hívta Pepó minisztert. Megparancsolta neki, hogy tüstént jelenjen meg nála. Pepó kék fénnyel érkezett. Állva hallgatta, hogy mi lesz a feladata, és azt mondta, hogy természetesen intézkedni fog, néhány héten belül megkapjuk az engedélyt. Így is lett. Pusztazámoron minden elő volt készítve, a községnek a hulladéklerakó fejében iskolát és utat épített a főváros. A történet megmosolyogtató, de ha a kijelölt úton haladok, biztosan nem érek célba abban a ciklusban. (Márpedig mindenképp célba kellett érni. Pusztazámor évtizedekre megoldja a főváros „szemétproblémáját”.
Amúgy óriási kockázatot vállaltunk amikor beáraztuk az Orbán-kormány vereségét. Folytattuk a 4-es metróhoz szükséges felszíni beruházásokat, ma kacsul kitartottunk a megkezdett fejlesztések befejezése mellett, számítva arra, hogy a kormányváltás után az új kormány visszapótolja mindazt, amit Orbánék elvettek tőlünk. Világos volt, hogy ha a kormány mégsem bukik meg, akkor számunkra nincs folytatás. Arról győzködtük a mögöttünk álló koalíció mértékadó politikusait, hogy ha nem pörgetjük fel a be ruházásainkat, ha nem tudunk eredményt felmutatni, akkor úgy is, úgy is bukni fogunk.
Címkép: Halász Géza