Posted by Tardos János
>Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem születtem annak.
Valójában pártemberek voltak a szüleim, így lettek Nagy Imre hívei.
Apám még rákosista lendületből 1953-ban, születésem évében megírta
az Életjelt, a szuhakállói tragikus bányavíz-betörés történetét. A
forgatókönyvből lett Fábri Zoltán első filmje, mi pedig József Attila-díjat
és egy budai villa bérleti jogát kaptuk jutalmul. (Bele kellett írni, hogy
Péter Gábor vezette a sikeres mentési munkálatokat, még ha a
valóságban csak a babérokat learatni, az utolsó percekben ért is oda.)
Csakhogy a biztató kezdés után az apám részt vett az írók és újságírók
lázadásában a Szabad Népnél (ezt a harcot a Rákosi által félreállított
Nagy Imre és a relatív sajtószabadság érdekében gondolták vívni
néhány párttaggyűlés keretében, 1954 vége felé), de aztán az éber
pártvezetés odacsapott, és kit külföldi, kit vidéki tudósítónak száműztek,
másokat pedig – mint apámat is – egyszerűen kirúgtak, boldoguljanak,
ahogyan tudnak.
A pártfegyelem lazultával aztán ő is, az anyám is, sőt én is lassan
revizionistákká züllöttünk, felbátorodtunk a szovjet párt XX.
kongresszusán (1956. február), majd pedig felszólaltunk a Petőfi-kör
sajtóvitáján és kizártak minket a pártból. (Anyám csak párttagjelölt volt,
én két és fél évesen még az sem.)
Börtönbe 1957. január 19-én este kerültünk. Eleinte akasztással
fenyegettek minket, de aztán győzött a kádárista humanizmus, és
megúsztuk másfél évvel, amnesztiával szabadultunk 1958. április 4-én.
Anyám alól megszűnt a Szabad Ifjúság, állást eleinte nem kapott sehol,
foglalkoztatási tilalom alá esett. Átmenetileg a svájci vöröskereszt és
Annus, a bentlakó cseléd tartott el minket. Szabadulása után apám is
csak négerkedhetett: mások neve alatt fordított sztálinista francia
szerzőket, majd nagy kegyesen megengedték, hogy elhelyezkedhessen
a Magyar (Vörös?) Kábel üzemi lapnál, valahol Kőbányán, de még fiatal
volt, előtte az élet.
Anyámat szánalomból és rendkívüli csinossága okán először a
Hungarian Trade szakfolyóiratnál alkalmazták, majd Ibos Feri haverja
felvette a Népművelés című, szocialista hazafiságot és népi kultúrát
sugárzó havilaphoz a többi feketeseggű ellenforradalmár közé. Ez
langyos víz volt: a lap utcára nemigen került, vidéki kultúrházakban is
inkább csak ablakot pucoltak vele.
Ekkorra már szerencsésen véget értek az átkos ötvenes évek, Gagarin
meghódította a világűrt, a szüleim elváltak, ketté cseréltük, vagyis örökre
elveszítettük a sashegyi villa-létet, beiratkoztam első általánosba,
először még az Arany Jánosba, de aztán a többi naphegyi lecsúszott
kispolgári egzisztencia közé, a Gellérthegy utcába.
Első intőmet rögtön 1960 szeptemberében megkaptam: megátalkodott
bűnözőként nem vittem szabászollót kézimunka-órára. Eleinte nem
mertem otthon bevallani bűnömet, sőt, másnap reggel sajátkezűleg
gondoltam ellenjegyezni a szigorú osztályfőnöki írásbeli jelzést: piros-
kék postairónnal, ákombákom nagybetűkkel aláírtam a cselédszobában:
TARDOS TIBOR.
Szerencsére hiába sunyultam, még időben lebuktam, s apám röhögve
kiradírozta első köztörvényes, hamisítói alkotásomat. De persze a
suliban bűnöztem tovább: hogyhogy nem az öcsém favonatának színes
alkotóelemeit, piros gömböket és zöld hengereket, lapokat árultam
naivabb osztálytársaimnak, már nem emlékszem, darabonként 50
fillérért vagy egy forintért. Mindenesetre ismét gyorsan lebuktam, és
szégyenszemre vissza kellett vásárolnom tőlük a felelőtlenül
elzálogosított kisvasúti alkotóelemeket, mégpedig úgy, hogy házról
házra, lakásról lakásra el kellett hozzájuk kullognom.
Bűn és bűnhődés ily módon hamar összekapcsolódott gyermeki
tudatomban, és szerencsésnek érezhettem magam, hogy nem küldtek
javítóintézetbe, s egyelőre még nem (teljesen) vetett ki magából a
rendes emberek társadalma.
Ugyanakkor azért éreztették velem, hogy valami nem stimmel velem és
a szüleimmel. Ez is rögtön első általánosban történt. Kedvesen
megkérdezték tőlünk, csak úgy en passant, hogy mi is lenne már a
szüleink foglalkozása, és a válaszokat beírták egy nagy könyvbe. Én
naiv hányavetiséggel közöltem, hogy anyám újságíró, az apám meg író,
bár nem sok fogalmam volt róla, hogy ezek mit jelentenek. Sejtettem,
hogy Lenin és Sztálin valami undok bácsik (nagyanyám közlése), de
ennél sokkal több társadalmi ismerettel akkor még nem rendelkeztem.
Pár nappal később szigorú osztályfőnök tanítónénim rám is förmedt:
szüleim foglalkozásának bediktálásakor aljas módon hazudtam, hiszen
megtekintette apám személyi igazolványát, s oda a foglalkozás rovatba
nem író, hanem műfordító volt beírva, jobb, ha ehhez tartom magam.
Ezzel társadalmi ismereteim jelentős és igencsak hasznos
tapasztalatokkal bővültek: saját kárán tanul a buta.
Ezek után egy ideig résmentesen belesimultam a Gellérthegy utcai
általános iskola első osztályos társadalmába. Szüleink többnyire
deklasszálódott elemek voltak, egy-két melós, egy zsidó cipész (nem
tudtam, mit jelent, hogy zsidó, de aztán a gyermeke kibukott vagy
átvitték másik iskolába, kövérkés fiú volt, nemigen voltak barátai, ezért
inkább szimpatizáltam vele). Egyik osztálytársam apja pilóta volt, nekik
kocsijuk is volt, egy Ford Taunus, bele hamarosan szerelmes lettem. De
azért ez a folyamat a most leírtnál valamivel lassabb volt, talán
harmadikos is lehettem már addigra…
Első mozgalmi élményem a kisdobosavatás volt, valami esküt vagy 6
pontot kellett bemagolnunk, fogalmam sem volt, miért. De a kék
nyakkendő vonzónak tűnt, segítségével könnyebben elvegyülhettem
osztálytársaim között, bár úgy emlékszem, az utolsók között avathattak,
de ennek emléke mára már eléggé elhalványult bennem.
Annál jobban emlékszem az elsős hittan-tanfolyamra. Jelenteni kellett,
hogy ki nem katolikus, talán igazolást is kértek otthonról. Én kaptam, és
reformátusként nem kellett a nemtudommilyen atya tanítási órák utáni
hittanjára járnom: minket ezalatt kiengedtek focizni az udvarra, amit
természetesen váratlan jutalomnak tekintettünk.
Nagyanyám azonban másképp látta ezt a dolgot, és egy vasárnap
reggel elvitt magával a Toroczkó téri református templomba. Ő beült az
istentiszteletre, engem meg harminc fillérrel a zsebemben beküldött az
ifjúsági szekcióba, ahol nem kis meglepetésemre egy osztálytársamat is
megláttam. Erről persze nem volt szabad a suliban beszélni.
Református kalandom azonban nem tartott túl sokáig. Amikor
nagyanyám ráébredt, hogy a kezembe nyomott 30 fillért megspóroltam
attól a felnőttes felismeréstől hajtva, hogy a persely helyett a
stollwerckárusnál nyilván jobb helye lesz, végül reménytelen esetnek
minősített, és végleg letett további erkölcsi pallérozásomról.
Istentelenül fejlődgettem tovább, de ez távolról sem jelentette, hogy
magába szippantott volna a marxista-leninista materiális ideológia.
Kétségtelen azonban, hogy első irodalmi élményeim közül az Egri
csillagok és Cooper Nagy indiánkönyve mellett Alekszej Mereszjev: Egy
igaz embere volt a kedvencem. Ezt a második világháborús hősi szovjet
pilótakalandot többször is elolvastam, sőt, a szerző csepeli látiogatása
alkalmából közölt újságfotót is kivágtam a Népszabadságból, és
beragasztottam egy füzetbe, ahová egyébként mindenféle repülőket
rajzolgattam. Persze pilóta akartam lenni, mint Gagarin, Csapajev meg
Timur és csapata.
Hanem aztán 1963-ban az apám disszidált Franciaországba. Ez eléggé
megviselt, mert nagyon apás voltam. Úgy éreztem, anyámat a kelleténél
jobban leköti bőgőmasina öcsém babusgatása, apámmal viszont, még
ha csak vasárnapi meg szünidei apa lett is eddigre, azért mégis
felnőttként el tudtunk alkalmanként beszélgetni az élet nagy dolgairól:
autókról, macskákról, nőkről, repülőgépekről és véresre sütött
bifsztekről.
1963. március 15-e volt. Lassan leesett a tantusz, mondjuk a távozása
másnapján, hogy ő már örökre elment, sosem fog hazajönni, tehát
nekem kell majd kimenni utána. Ezt el tudtam fogadni, annál is inkább,
mert sűrűn leveleztünk, telefonáltunk, és küldött feketére érett banánt,
Solido matchbox-autókat, frottírzoknit és alsógatyát, amiktől én is egyre
franciábbnak érezhettem magam.
Otthon sosem hallottam sem Kádárt, sem a rendszert dicsérni, az
iskolában ötödiktől utáltam az oroszt és az egy leckével előttünk járó
Gálos dirit, aki orosztanárnak képzelte magát, aztán hetedik után végre
kimehettünk anyámmal Párizsba egy hosszú, kéthónapos vakációra.
Véletlenül pont a győzedelmes hatnapos háború után.
Kifelé menet anyám Hegyeshalom után a vonaton zokogva bevallotta,
hogy az apám zsidó, amiről akkor még nem pontosan tudtam, mit jelent.
Párizs tetszett, beleértve a kacsa-Citroeneket, a pornómozik kirakatát, a
trouville-i nyaralókastélyt és a St. Tropez melletti mediterrán tengeri
vidéket.
Átmenetileg ugyan akkor még hazajöttem anyámmal, de csak mert
kiskorú, tehetetlen báb voltam, de lélekben addigra már végleg kint
maradtam. És idegenkedésem csak fokozódott, amikor a trottyos
Brezsnyev egy évvel később, épp a gimnázium előtt lerohanta
Csehszlovákiát, ahová Kádár apánk orrát szívva, lógó fejjel, ismét
megalázottan követte. Ezzel végleg elásta magát nálam.
Címkép: Tardos János