Időkapszula

Elkalandoztam. Az a bizonyos román miniszterelnök igazság szerint nem érdemli tőlem ezt a szirénás gúnyt. Becsülte a mi ünnepeinket is, üzenetet írt nekünk március 15-én. Nem egy időkapszulába, hanem a nyilvánosságnak. Boldog ünnepet, kedves honfitársaim! Nem semmi. De most nem akart lelepleződni a szobor. Nevetés futott végig a sokaságon. Felmásztak gyorsan a szervezők, lefejtették a leplet a vajdáról. Megkönnyebbült sóhaj. Természetesen nyugat felé mutatott. Legalábbis akkor még ez volt a természetes. A román vajda idején. Meg a román miniszterelnök idején is. Ma már ez bonyolultabb. Nálunk, magyaroknál legalábbis. Mintha vissza akarnánk menni. Valahova.

A lényeg az, hogy avattam, emlékeztem, ünnepeltem én is eleget. Sok-sok első kapavágás izmosított éveken át. Sok-sok lerántott lepel. Sok-sok elvágott szalag. De a kudarcot megúsztam. Aminek le kellett hullnia, lehullt. Bár a kezdet kezdetén nem volt ez mégsem így. Gyerekként hol megnyertem a rollerversenyt, hol kirúgtak a tánccsoportból. Egyszer hopp, máskor kopp. Felavattak engem is pionírnak a megfelelő pillanatban. Nálatok úttörőnek mondták. Ugyanaz. Előbb-utóbb mindenkit felavattak, kivéve az osztályismétlőket. Viselni kellett a piros nyakkendőt állandóan. Háromszögű volt, de nem egyenlő oldalú. A legnagyobb szög a pártot, a középső az ifjúmunkás szövetséget, a legkisebb a pionírszervezetet jelképezte. Felvitte Isten a dolgomat. Már amennyire ildomos Istent emlegetni ilyen összefüggésben. Én lettem az iskolai pioníregység parancsnoka. Egészen rövid időre. Ugyanis az első egységgyűlésen, amikor kiálltam a négyszög közepére, csengő hangon úgy nyitottam meg az ünnepi eseményt, hogy be is zártam: „Egység, zászlókivitelre vigyázz!” Nem sikerült megmagyaráznom, hogy nem szándékosan csináltam. Pünkösdi királyság. Csak véletlenül lettem ellenálló. Pedig milyen szép lett volna, ha már akkor zászlókivitelt vezényel mindenki zászlóbehozatal helyett. Egy nagy közös elszólás megváltoztatta volna a történelmet.

Egy másik korban rám szakadt mégis mindenféle tisztség. Elnök lett belőlem. A demokrácia nyilvánvaló előnye, hogy mindenki elnök lehet valahol. Hogy vagy, elnök úr? Jól vagyok, elnök úr! Így megy ez. Attól kezdve szónokolhattam rogyásig. Hozták a zászlót, vitték a zászlót, ez sem volt gond. Egyébként akkor már inkább behozatni akartam, nem kivitetni a háromszínű lobogót. A protokollt is megtanultam. Nyakkendőm is volt, csak nem olyan. Tudtam már sok mindent. Például árnyékot keresni. Ha volt. Nyaranta ugyanis nem a vízparton, hanem hosszadalmas ünnepségeken égetett el a nap. A tar fő nem esztétikai kérdés. Néztem irigykedve, hogy a sokaságban kinyitnak egy-egy ernyőt. Nekem nem illett volna. Szalmakalapot sem tehettem, bár látom, újabban divat. Miniszterelnöktől államtitkárig mindenkin egyforma szalmakalap az erdélyi dzsemborin. Fogalma sincs a medvének, hogy ki a főnök. Sok minden divatba jött még azután, hogy én abbahagytam. Többek közt az is, hogy vágjuk el többen, mert jöbban el lesz vágva. Tudniillik a szalag. Az új óvoda, új iskola, új kórház, új szálloda, új focipálya, új miegymás bejáratánál. Ez már nem én vagyok. De őszintén szólva lehetnék én is. Vagy lehettem volna. Nem szeretem a kitalált történeteket. Mert képtelen vagyok kitalálni egy történetet. Ez sem az. Legfeljebb a mondatok. Azokat csak én képzelem. A részleteket. Ahogy gondolom, hogy gondolják. A többi valódi, látható az interneten. A Facebookon. Megpróbálhatom egyes szám első személyben. Lássuk csak!

Mondjuk, én vagyok az elnök. Helyi, megyei, országos, valamilyen. Nagy, nagyobb, legnagyobb. Kampány van, egyek vagyunk, egy vérből valók, ahogy mi, magyarok énekeljük a magyar dzsungelben. Kipling. Maugli. Amíg Akela el nem véti az ugrást. De most választások jönnek. Be kell jutni. A parlamentbe, a városi vagy megyei önkormányzatba, Brüsszelbe, mindenhova. Nincs megállás. Ez ma már a hányadik? Volt egy megemlékezés, egy konferencia, egy fórum, egy székelykapu. Vagy az a tegnap volt? Most meg ez az avatás. Szalagvágás. Annyi mindent avattam, ezt is lehet. Miért ne? Figyelj csak, kik vágják a szalagot? A nemzetpolitikai államtitkár-helyettes. A nemzetstratégiai főtanácsadó. A nemzetegyesítési főosztályvezető. A főkonzul. A polgármester. Az ifjúsági szervezet elnöke. Az érseki helynök. A református esperes. Az önkormányzati frakcióvezető. A főépítész. Tisztára Makovecz-stílus. Beszélj halkabban! A képviselő. A szenátor. Meg te, elnök úr. Meg vagytok őrülve? Ez tizenhárom. Ha valaki megszámolja, nézhetjük magunkat. Vegyünk ki egyet! Nem lehet, már szólva van. Hogyhogy? Már szóltunk nekik. Inkább tegyünk be még valakit! Egy nőt. Honnan vegyek én most nőt? Hát a nőszövetség elnöke? Itt van? Megkérdem. Igen, itt van. Melyik? Az a miniszoknyás. Nem számít, ne hajoljon nagyon előre, amikor vágja. Különben sem háttal fog állni a fotósoknak. Akkor ez így tizennégy. Remélem, elférünk egymás mellett. De elnök úr, csak tizenhárom olló van. Van még idő, többen is beszélnek, szerezz egy ollót! Miért nem figyeltél oda? Ráadásul kiállítottatok a napra. Jó, menj az ollóért! Mi a fészkes fenéről beszéljek? Hogy mi mindenkire gondot viselünk? Az elejétől a végéig? Milyen szép lenne így befejezni: itt élned, halnod kell. Túl patetikus. Túl profán. Túl morbid. Piros-fehér-zöld. Piros-sárga-kék. Kár, hogy nincs egy harmadik szalag is. Székely zászlós. Egy nap, egy hold. Most már mindegy. Elég ez a kettő. Szóljunk, hogy egyszerre kell elvágni. Aztán szétosztani. Mivel is fejezzem be? Mindig a végét kell tudni a beszédnek, nem az elejét. Minden jó, ha a vége jó. Mit szoktak elvágni? A köldökzsinórt. No, ez nem talál ide. Megvan. Itt mindenkinek helye lesz. Nagyszerű, ezzel kell befejezni. Szükség volt rá, és mi segítettünk, román pénz, magyar pénz van benne. Vannak itt románok, vannak cigányok is. Az övék is lesz ez a ravatalozóház, nekik is nyitva áll mostantól fogva. Megjött az olló. Ez mi? Körömolló? Nem találtál egyebet? De legalább ne a nőszövetség elnökének adjátok!

Új Hét/ Élet és Irodalom

Címkép: Markó Béla beszédet mond a budapesti Operaházban Magyarország Európai Uniós
csatlakozása alkalmából rendezett díszünnepségen 2004. május elsején