Régi idők rágógumija

Posted by

Ballai József
>Az első rágógumi élesen beégett az emlékezetembe.
A városi mozi pénztáránál vártunk a sorunkra, amikor megláttuk, hogy
rágógumit is árulnak.
Nagykőrösön – azelőtt – mi még, Ottóval, sohasem láttunk ilyesmit.
Olyan 7-8 évesek lehettünk, másodikosok, esetleg harmadikosok (Dr.
Virág Jenőné vagy Sebestyén Lászlóné volt az osztályfőnökünk).
Fogalmam sincs, hogy milyen filmet játszott a mozi.
A pénztárra emlékszem: a bejárattól balra, kis üveges fülke.
A jegyek mellett várta a vásárlókat – felpolcolva – pár darab rágógumi.
Soha előtte és soha utána még csak hasonlót sem láttam, azóta sem.
Gyufásskatulya hosszúságú (nem a 40, hanem a 30 filléres gyufa!) és
magasságú, egy centiméter széles (egyik oldalról nézve tehát
négyzetes, másik oldalról látva pedig téglalap) alakú téglahasábot
képzeljenek el, celofánpapírba csomagolva.
Semmi sem volt ráírva.
A celofán aprókockás volt. Halványbarna.
Természetesen vettünk, kereken egy forint volt darabja.
Arról, hogy van rágógumi is a világon, vagy a rádióban hallottunk, vagy
pedig olvastunk róla.
Az ugyan – mai szemmel – logikus, hogy a mozi pénztárában árulnak
rágót, de hogy mi honnan tudtuk, hogy az a kis, celofánpapírba
csomagolt valami éppen az, örök rejtély.
De tudtuk, és lecsaptunk a lehetőségre – ez a kettő azóta is Ballai-
tulajdonság: tudni valamiről, hogy pont az, ami, illetve lecsapni a
lehetőségre.
Most azonban nem mi vagyunk a téma, hanem a rágó.
Emlékszem milyen izgatottan csomagoltuk ki.
Egyrészt magát a rágógumit néztük – sok néznivaló ugyan nem akadt
rajta: fehér színű volt – másrészt egymást, mármint hogy a másik mit
szól hozzá.
Mielőtt bevettük volna a szánkba, megszagolgattuk: mentolos illatot
éreztünk.
Nyilvánvalóan arról sem volt fogalmunk, hogy mire való a rágó.
Rágni lehet.
Lenyelni nem.
Mindenesetre volt bennünk egy égető kíváncsiság is: hogyan lehetséges
valamit úgy rágni, hogy nem fogy el?
Sokáig rágtuk a fehér rágót, eleinte erős íze volt. Talán túl erős is.
Aztán eltűnt az íz.
Mi azért csak rágtuk tovább – később beletettük a saját celofánjába (amit
természetesen nem dobtunk ki), és bizony másnap és harmadnap is
rágtuk még egy kicsit.
Utána már nem emlékszem.
Nyilván meguntuk, vagy elveszett.
Sokszor kerestük utána ugyanazt a rágót a mozipénztárban, de
sohasem volt – és nem volt senki, akitől megkérdezhettük volna, hogy
akkor egyszer hogyan és miért volt egyáltalán.
Mennyi ilyen van az életben: valami csak egyszer van és soha azután.
Legközelebb egy budapesti utunkon találkoztunk a rágóval.
Édesapa szerzett egy IKKA-utalványt (IKKA = IBUSZ Külföldi
Kereskedelmi Akció: az 56 után disszidált magyarok Amerikából meg
Németországból küldhettek haza dollár- vagy márkautalványt, amit
speciális boltban lehetett kurrens cikkre váltani: tévét, tranzisztoros
rádiót, sőt, ötezer dollárért, egyszobás lakást is lehetett venni) és amikor
Pesten jártunk, ha jól emlékszem a Majakovszkij utcai üzletben vettünk
két csomag rágót.
Ez már majdnem olyan volt, mint a mostaniak: egy kis tasakban öt darab
volt becsomagolva, a rágók kis lapok voltak, akkortájt csak mentolos
(peppermint) ízűt árultak.
…Aztán a rágó már nem volt olyan nagy szám.
Mi elég gyakran utaztunk rokonlátogatásra Szegedre. A Francia utcától –
ott laktak Szemüveges Keresztanyáék (nagymama Julis húgát neveztük
a családi nyelven így) – nem volt messze a Marx tér, ahol a bőséges
jugoszláv árukínálatból minket akkortájt főként a cigaretta (henger)
alakú, gyümölcsízű rágógumi érdekelt, nagyon olcsón hozzá lehetett
jutni.
Szóval a rágó sima hétköznapi fogyasztási cikké szürkült.
Már tudtuk mi, és amiről tudja az ember, hogy mi, az már nem olyan
érdekes.

Később, a hatvanas évek végén, amikor Éva, a holland rokonunk
elkezdett járni Magyarországra, minket is meglátogatott, mindig hozott –
és adott – pár doboz ánizsos rágót. A boltokban csak mentolos vagy
gyümölcsízű rágógumit árultak, az ánizsos kuriózumnak számított:
boldogok voltunk, amikor rágcsáltuk a kék színű, ánizsos cuccot.
Ma már igen ritkán kapok a számba rágót – nem mondhatnám, hogy
nem szeretem, de azt sem, hogy igen.
De néha – pláne egy hosszú úton – oldja az autózás monotonságát,
felfrissíti az embert egy jó mentolos, koffeinnel is feldúsított amerikai
rágó.
A nagykőrösi moziban – a hetvenes évek elején jártam utoljára.
Nem emlékszem, hogy lett volna rágó – és mára már bezárt, nincs kitől
megkérdezni.