Posted by Lévai Júlia
>Mint ismeretes: a putyini Oroszországban a hivatalos tananyag szerint
az 1956-os, antisztalinista forradalmat fasiszták vitték véghez, nyugati
segítséggel.
A társadalom és a józan ész elvárása szerint a külügyminisztérium
vezetésének ill. a magyar kormány egészének ma az volna az elemi
feladata, hogy nagyon határozottan, sőt, felháborodással
VISSZAUTASÍTSA ezt a minősítést. Hivatalosan, a diplomácia szintjén
Ehhez képest a Külgazdasági és Külügyminisztérium kétoldalú
kapcsolatokért felelős államtitkára, Menczer Tamás kizárólag azzal
reagált, hogy mivel 56 története egyértelmű, „MI ERRŐL NEM NYITUNK
VITÁT”. (Elolvasható az Origo vonatkozó interjújában.)
Sokan tágra nyílt szemekkel állnak a megnyilvánulás előtt, és nem értik,
hogy Orbán (mert ugyan ki más?) miért éppen ezt a reagálási módot
választotta. Vajon miért tesz úgy, mintha amúgy volna mit megvitatni
ezen a dolgon, csak ő most ebbe inkább nem menne bele? Mi áll e
mögött a döntése mögött? Talán, hogy nem akarja zavarba hozni a
vitapartnerét, mert ő egy udvarias? Vagy inkább, hogy szokás szerint azt
akarta érzékeltetni: ő van nyeregben, és ez már eleve eldönti a dolgot?
(Az biztos, hogy Orbán-hívőknél ez mindig bejön.)
Talán közelebb jutunk a megfejtéshez, ha a „nem nyitok vitát”
kiszólásunk egyik ősforrásához megyünk vissza: Bacsó Péternek A Tanú
című filmjéhez, s azon belül is Pelikán és Virág elvtárs első, sorsdöntő
beszélgetéséhez. A helyszín: Pelikánék otthona. Időpont: annak
pillanata, amikor a család éppen visszatér egy jóízű fagylaltozásból
(megjegyzendő: ez attól vált lehetségessé, hogy Pelikán aznap
huszonegy ürgét is agyoncsapott, és ezek levágott farkáért a gyerekek jó
pénzt kaptak a MÉH-től). Szóval amikor ők hazaérnek, a nép Nagy
Tanítójának, Istenként szeretett Vezérének leghívebb szolgálója, Virág
elvtárs várja őket, az ajtóban. Ekkor zajlik le az alábbi párbeszéd:
– Lehetetlen és bűnös dolog, hogy egy ilyen régi harcos még mindig a
gátőrséggel bíbelődik!
Pelikán most ijed meg igazán.
– Nagyon jó ez nekem, Virág elvtárs!
De a válasz hangsúlya megfellebbezhetetlen:
– Magának másutt a helye. Komoly, felelős, vezető funkcióban.
– Isten ments! – néz könyörögve Virágra Pelikán. – Én bizony isten
teljesen hülye vagyok.
De az leinti:
– Nem nyitok vitát, Pelikán. Mihez ért?
– Tulajdonképpen semmihez. Csak a gáthoz. Meg az ürgeöntéshez. –
Utolsó adunak vágja ki: – én úgy érzem, nem vagyok elég képzett
ideológiailag.
Csend. Virág leereszti a szemhéját, aztán felnéz. Nagyon halkan,
ünnepélyesen kérdi:
– Arra feleljen, szereti a mi nagy, bölcs vezérünket?
– Már hogyne szeretném – hebegi Pelikán.
– Akkor nem lehet baj…
Mindezek alapján másra nem is gondolhatunk, mint hogy Orbán és
stábja szeme előtt is csak ez lebeghetett: ha valaki jókor és jó helyen
nem nyit vitát, viszont tisztázza, kit kell mindenek fölött imádni, abból
nem lehet baj. Kormányunk ezzel tehát ismét csak azt bizonyította, hogy
óvón-védőn uralkodik országunk és népünk biztonsága, nyugalma fölött,
egyszersmind kijelölve számára a feltétel nélkül imádandó Fölöttük valót.
Aki alkalmasint éppen egybeesik a forradalmunkat gyalázó hatalmasság
jóbarátjával.
De ha már így adódott, akkor a mi szemünk előtt is lebegjen ott a Bacsó-
féle történet vége. Amelynél pedig azt látjuk, hogy valami furcsa, váratlan
dolog történhetett odakinn, mert az addig az ellenséges viselkedése
okán kivégzésre ítélt Pelikánt váratlanul rehabilitálják, majd a szó szoros
értelmében kirúgják a börtönből. Ekkor felszabadult, vidám forgatagba
kerül: egy főútra, ahol alig fér fel a villamosra, a rengeteg, munkába
induló utas közé. Ám mivel jólelkű ember, maga is segít felkapaszkodni
egy további, elgyötört alaknak, akiről kiderül, hogy nem más, mint Virág
elvtárs. Ő ezek szerint elveszítette kiváltságos helyzetét, amellyel eddig
mindenki más fölött állt. És most neki is ugyanúgy ott kell kepeckednie a
villamosi lépcsőn, akár a többi, közönséges halandónak. Miközben
ráadásul még mindenféle betegségek is gyötörni kezdték szegényt.
Egyedül a jól fejlett öntudata az, ami sértetlenül megmaradt benne, és
amelynek birtokában mondja is Pelikánnak: – Sírni fognak maguk
utánam.
Amire azonban Pelikán egy azóta ugyancsak sokat idézett mondattal
válaszol:
– Erre azért nem mernék megesküdni.
Folklorizálódott változatában ez ma inkább úgy él, hogy „Na, erre azért
nem vennék mérget”.
Sajnos arra mi sem vehetünk mérget, hogy amikor majd véget ér ez a mi
történetünk is, ezekkel az iszonyatos virágelvtársakkal és az isteneikkel,
akkor senki se lesz, aki visszasírja, de arra nyugodtan megesküdhetünk,
hogy számunkra nem ez a legfontosabb. Hanem hogy nekünk mindig
lesz honnan és kiktől idéznünk ahhoz, hogy amíg még tart, akkor is ki
tudjuk röhögni, és ott csináljunk a fenntartóikból hülyét, ahol érjük.
Hiszen azt mi bármikor meg tudjuk tenni, amivel Pelikán is elköszönt
tőlünk, a maga története végén: „…kacsázó, súlyos lépteivel indul haza a
gátra. Tenni a dolgát.”