Posted by Tardos János
>Volt nekünk egy kedves újságíró kollégánk, Szász Pista, akiről
halálában megfeledkezni tűnik a Wikipédia. Pedig színes egyéniségével,
műveltségével és hibátlan erkölcsi érzékével kiemelkedett közülünk,
többé-kevésbé cinikus skriblerek közül.
Az alábbi – nem feltétlenül szó szerint hiteles – írással most rá
emlékezem.
Sokan úgy emlékeznek, mintha Magyari Béla, vagy a kilencvenes évek
feledhetetlen tévécelebje, Anettka lett volna a második magyar
űrhajósjelölt, ne adj isten, Simonyi Károly, a Word és az Excel
számítógépes programok megalkotója. Pedig egyikük sem, hanem
Szász Pista, a Magyar Nemzet érdemdús gyakornoka, akit a
Szovjetunió Kommunista Pártja illetékes szervei jelöltek ki erre a büszke
tisztségre. Az már más kérdés, hogy a körülmények szerencsétlen
egybeesése folytán Pistánkat mégsem lőtték fel az űrbe, pedig annyi
bizonyos, hogy vastagon megérdemelte volna.
A sötét nyolcvanas éveket írtuk, a szocializmus építése hazánkban is
rendületlenül folyt, s ebből az építőmunkából a Magyar Nemzet
egyébként pártonkívüli munkatársai is becsülettel kivették a részüket. Az
már nem rajtuk múlt, hogy ez az építkezés néha meg-megdöccent, s
végül – de ezt már a történelemkönyvek unásig kitárgyalták – nem is
értük el a bölcsen kijelölt nemes célt. Még kevésbé múlt ez a történelmi
léptékű – de reményeink szerint csak pillanatnyi, átmeneti – kudarc
Szász Pistán, aki a nagy ügyhöz méltó szorgalommal látogatta a
szerkesztőséget, s azon belül is az előtérben a Lapkiadó Vállalat KISZ-
szervezete által gondosan és előrelátóan felállított csocsóasztalt. Itt
hatalmas küzdelmek zajlottak nap mint nap a lap akkoriban még
összetartó, és politikailag is nagyjából egynemű gárdája leglelkesebb
tagjainak részvételével.
Az alább közreadandó történet hitelességéért bíróság előtt is büntetőjogi
felelősségem tudatában kezeskedem; én magam hallottam valakitől egy
kies italmérésben egy esti kulturális program kezdetén, akkor még
relatíve józan állapotban.
Szász Pista szegény – Isten nyugosztalja – nem volt mondható még a
létező slendrián szocializmusban sem mintapolgárnak. Nem volt párttag,
de ez ebben a közegben természetesen megbocsátható, hiszen a
Hazafias Népfront akkoriban még színvonalas lapjáról beszélünk, ahol a
kor neves tollforgatói ideológiai béklyók nélkül tehették hozzá a maguk
kis építőkockáit a nagy társadalmi kísérlet sikeréhez. Jó, mondjuk ezt
sem kell abszolutizálni, persze némi engedményeket nekik is kellett
tenniük a sajtószabadság oltárán, például nem uszíthattak felelőtlenül
hazánk felszabadítója, a szovjet Vörös Hadsereg, esetleg maga a nagy
Szovjetunió, illetve annak vezetője, a tapasztalt pártharcos,
Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko elvtárs ellen. De persze ilyesmi
amúgy sem fordult meg senkinek a fejében.
Annál bátrabban lehetett – és néha bizony kellett is – szidni és
becsmérelni az imperialisták gonosz ármánykodását, esetleg futólag
megemlíteni, hogy az Egyesült Államokban szemérmetlenül verik a
négereket – de valljuk be, a nyolcvanas évek első harmadában ilyesmit
már egyre kevésbé vártak el egy egyszerű gyakornoktól; az inkább a
külpolitikai rovatvezetők munkaköri kötelessége volt. Az egyszerű
gyakornokok tehát a napi penzumukat letudván lelkesen csocsózhattak
az előtérben, és ha úgy adódott, bevehették maguk közé a lap országos
hírű, tehetséges riportereit és publicistáit is, majd a késhegyig menő
küzdelem befejeztével kibékülve teljes egyetértésben vonulhattak le a
Lucullusba leöblíteni és így fel is oldani a borzalmas izgalmak által
kiváltott idegfeszültséget.
A Munka Vörös Zászló érdemrendjével kitüntetett Magyar Nemzet
pártonkívüli kollektívája – legfeljebb egy vagy két kooptált párttaggal – ily
módon szorosan egybeforrott, méltó és megdönthetetlen gátat állítva a
létező leggonoszabb kapitalisták által álnokul pénzelt olyan nyugati
propagandaorgánumok rendszeresen meg-megújuló rágalomhadjáratai
elé, mint mondjuk a Le Monde, a New York Times vagy a nevét rútul
megcsúfoló londoni Independent. Mindez nem zárta ki a napi
rendszerességgel űzött sporttevékenységet, a csocsózást, illetve az azt
törvényszerűen követő lucullusozást, még ha Ember Mária vagy Tatár
Imre bácsi emiatt néha össze is vonta a szemöldökét.
Hanem Szász Pista, amellett, hogy oszlopos tagja volt a közösségnek, a
társadalom testének egészséges egészéből bizony kicsit kilógott. Nem
mondanánk, hogy habókos volt, de bizony előfordult, hogy felemás
zokniban, netán felemás cipőben jelent meg egy fontos
sajtótájékoztatón, vagy pedig egész egyszerűen elaludt, és emiatt fájón
hiányzott valamely lényegbevágó szerkesztőségi értekezletről. Különféle
gyűrött ingei sem mindig voltak makulátlanul postatiszták, sőt egyszer
egy olyan kockás nadrágban jelent meg egy rovatértekezleten, hogy
többen megesküdtek volna rá, hogy az illető ruhadarab egy asztalterítő.
Mindezzel csak azt kívántuk jelezni, hogy Pista barátunk bohém lélek
volt, és a földi hívságok csak kevéssé érintették meg. Annál lelkesebb
híve volt a komolyzenének és a kevert italoknak, amiért az vesse rá az
első követ, aki még nem rendelt unikumot és kísérőnek egy jó hideg sört
egy zeneakadémai Brahms-koncert második szünetében.
Az, hogy Szász Pista kilóg a sorból, a kollégái előtt nem képezett
államtitkot, s egyes hóbortos cselekedetei néha ártatlan céltáblául is
állították bizonyos durvább vagy kevésbé elegáns munkahelyi tréfáknak.
Volt azonban egy eset, amikor szinte az egész gyakornoki kollektíva
összefogott, de még egyes vezető munkatársak is, hogy szembesítsék
szegényt az örökös nagyotmondásával, vagy inkább azzal az egyébként
szimpatikus tulajdonságával, hogy az őket napi szinten körülvevő rémes
hétköznapi valóságról néha csak ímmel-ámmal tűnt tudomást venni.
A Szovjetunió Kommunista Pártja megalakulásának nyolcvanadik
évfordulója körül történhetett, hogy egyes szerkesztőségi pletykák
szerint a következő magyar űrhajós egy ideológiailag és fizikailag
megfelelően felkészített, de nem feltétlenül párttag újságíró lesz –
persze attól még KISZ-tag lehet, már ha az életkora miatt ez nem túl
feltűnő. De hát maga Maróthy elvtárs, a KISZ Központi Bizottságának
első titkára sem volt éppen tinédzser, tehát ez így önmagában Szász
Pista esetében sem lehetett akadály. Igaz, fizikai felkészültsége első
látásra hagyott maga után némi kívánnivalót – gömbölyded, pocakos,
erősen kopaszodó trehány bonvivánnak tűnt, de hát a szigorú
edzésmunka, amely minden ilyen űrbéli kirándulást törvényszerűen
megelőz, nyilván meghozza majd a maga érett gyümölcsét, s talán egy
vekkert is vesznek majd neki, nehogy esetleg lekésse azt a bizonyos
fontos kilövést.
Azt, hogy Szász Pista egy ilyen szovjet-magyar baráti űrutazásnak
ideológiailag megfelelhetne, rajta kívül nem gondolhatta senki. Mert nem
elég, hogy kispolgári származása miatt a második világháborúban –
özvegy édesanyjától eltekintve – szinte minden közelebbi vagy távolabbi
rokonát meggyilkolták a német és magyar fasiszták, nagybátyja 1956-
ban illegálisan nyugatra távozott, nem tudni pontosan, hogy a rendszer
vagy a felesége elől menekülve.
Pistánk egy másik rémes eltévelyedése az volt, hogy az akkoriban
divatos anarchista korszellemnek hódolva időnként úgynevezett
szamizdatokat olvasott, sőt, egyes máig sem ellenőrzött híresztelések
szerint ilyeneket többször tovább is adott kétes ideológiai hátterű
ismerőseinek. Hogy a párt tudott-e erről az eléggé el nem ítélhető
tevékenységéről, azt akkor még a legközelebbi kollégái sem sejthették,
bár e téren bizonyos kételyek egyesekben törvényszerűen
felmerülhettek.
Summa-summárum a nagy évforduló közeledtével egyes gonosz
munkatársak lefizették a telexes nénit, mások radírgumiból különféle
fantáziadús kommunista pecséteket faragtak, s végül odacsempésztek
Szász Pista asztalára egy díszes, de egyebekben nagyon is hitelesnek
tűnő okiratot, miszerint hosszas mérlegelés és a megfelelő káderlapok
gondos, tüzetes átvizsgálása után a Magyar Szocialista Munkáspárt
vezetősége úgy döntött – a Lapkiadó Vállalat személyzeti vezetőjével
szoros egyetértésben –, hogy a megfelelő ideológiai és fizikai
előkészítést követően Szász István elvtárs, a Magyar Nemzet
pályakezdő újságírója lesz a következő magyar űrhajós. Kérjük, hogy
Szász elvtárs ezért a november 7-i ünnepségeket követően
haladéktalanul jelentkezzen a Kecskeméti Helyőrség Repülőorvosi
Szolgálatánál, s a személyigazolványát, a katonakönyvét, valamint a
jelen iratot feltétlenül vigye magával. A vizsgálatokat megelőző reggelen
sem ételt, sem italt nem fogyaszthat.
Szász Pistánál boldogabb embert aznap délelőtt lasszóval sem lehetett
volna fogni a szerkesztőségben. Fűnek-fának eldicsekedett nem várt,
óriási szerencséjével, s egyelőre az ünnepek utánra beígért kényszerű
absztinencia sem nagyon izgatta. Ha lett volna pénze, a legszívesebben
mindenkit meghívott volna egy sörre, netalántán unikumra a
szomszédos Lucullusba – de akár talán a Hungáriába is, ha onnan nem
lett volna néhány héttel előtte, átmenetileg ugyan, de kitiltva. Persze
pénze, az nem volt, de kölcsön attól még kérhetett.
Vásott kollégái némelyike talán még el is szégyellte magát, hogy ilyen jól
sikerült a tréfájuk, még maga a főszerkesztő-helyettes és az alkoholista
párttitkár is részt vett a gonosz megtévesztésben, és látszólag boldogan,
kis irigységet magukra erőltetve lapogatták szegény Szász Pista hátát, s
álnokul gratuláltak is neki nem várt, de szerintük bőven kiérdemelt
szerencséjéhez.
Hogy Szász Pista azon a délelőttön kölcsön pénzt nem kapott, így a
felelőtlen italozástól és a nem kevésbé meggondolatlan kollektív
meghívástól el kellett tekintsen, az tény, de semmi sem akadályozhatta
meg abban, hogy eufórikus állapotában óriási csocsóharcokba ne vesse
magát, mindezt hangos kurjongatásokkal és más, nem várt
hanghatásokkal körítve.
Nem tudni, mi lett volna e felhőtlen boldogsággal kezdődött kora
novemberi eset végső kifejlődése, elutazott volna-e Szász Pista a
gondosan hamisított hivatalos levéllel a zsebében Kecskemétre, a
helyőrségi repülőorvosi bázisra, s vajon beültették volna-e ott valami
szörnyű emberi centrifugába – ezt már soha nem tudhatja senki meg.
Ugyanis a nagy szerkesztőségi hepajnak és kurjongatásnak egyszer
csak két ballonkabátos úriember váratlan megjelenése vetett véget. Mint
hamarosan kiderült, ők épp Szász István elvtársat keresték. És nem a
Pártközpont Űrrepülési Osztályáról jöttek, de nem is az Interkoszmosztól
vagy a szovjet nagykövetségről, hanem bizony a Budapesti Rendőr-
főkapitányság sajtóvétségek elleni harcra specializálódott vizsgálati
osztályáról, a szamizdat-ügyek legfőbb hazai felügyeleti szervétől,
ahová elbeszélésük szerint Szász elvtársat bekísérni azonnal kötelesek,
nem is szólva egy sürgős házkutatásról, amelyet a nevezett személy
meglehetősen elhanyagolt Gellérthegy utcai albérletében kénytelenek
foganatosítani.
Szegény Szász Pista a mennyekből hirtelen, egyik pillanatról a másikra
a mocskos, csikkektől szennyezett valóság talajára zuhant le.
Mentségére legyen mondva, hogy emiatt sem nagyon el nem
keseredett, sem kollégáira nem haragudott a durva tréfa, illetve jelenlegi,
hirtelen elhúzódásuk okán. Ellenben dacos hangon közölte a
rendőrökkel, hogy ő bizony innen, amíg ezt a csocsópartit be nem
fejezik, önként el nem távozik, sem a Budapesti Rendőr-főkapitányság
vizsgálati osztályára, sem a Kecskeméti Repülőorvosi Kutatóintézet
centrifugális részlegébe. Ha bármi ilyesmit akarnak tőle, hát kénytelenek
lesznek itt, mindenki szeme láttára erőszakot alkalmazni.
És lőn. Hősünket, a reménybeli második magyar űrhajóst, az első
újságírót, aki valaha kijutott volna az űrbe, a két ballonkabátos belügyi
elvtárs az összes jelenlévő kolléga szeme láttára a csocsóasztalnak
döntötte, kezeit – pedig ez akkoriban már nem volt divat – a háta mögött
összebilincselték, de úgy, hogy moccanni, de talán még ficánkolni se
nagyon tudjon, s a hóna alá nyúlva kegyetlen érzéketlenséggel
ismeretlen helyre elvezették.
Pár nappal később Pista, mintha mi sem történt volna, szokásos, kissé
gyűrött, de nagyon is pecsétes ruházatában ismét megjelent a
szerkesztőségben. Senki nem merte kérdezni sem az őrszobán, sem
pedig a repülőorvosi vizsgálat során történtekről. Kissé szégyenkezve,
szótlanul, lehorgasztott fejjel állt aznap reggel mindenki az ütött-kopott
csocsóasztal mellé.