Tamás Ervin
>A magyar külpolitika külön utassága, elfogultsága, tenyérbe mászó arroganciája, csúsztatásai az elemzők számára lassan kötetté állhatnak össze. Naponta lepleződnek le a minden alapot és felelősséget nélkülöző mondatok, miközben sűrűn látogatnak a Bem rakpartra különböző országok nagykövetei, akiknél sértődötten tiltakozik valamelyik „hallja kend”, hogy mit mondott országunkról egy politikus, egy publicista, egy filmbejátszás. Szó sincs az Oroszországgal szembeni kivételezésről, harsogja Szijjártó úr, majd csend üli meg a „grófi szérűt”, amikor a G7 idézi az új állami orosz történelem-tankönyv néhány sorát, miszerint 1956-ban lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert, rengeteg gyilkosságot követtek el. Ezt a kötetet kötelezően használják majd a 17 évesek oktatására az egész országban. A tizenegyedikeseknek szóló kötetet Putyin orosz elnök tanácsadója, Vlagyimir Megyinszkij írta. Róla a portál megjegyzi, hogy kulturális miniszterként kirúgta a moszkvai levéltár vezetőjét, mert megkérdőjelezte a nagy honvédő háború megfilmesített legendája, a német tankoszlopot Moszkva előtt az élete árán megállító 28 katona történetének történelmi hitelességét. Az orosz nagykövetség követi az általános védekezési formát, bevetve azt is, hogy a szövegkörnyezetéből kiragadtak az ominózus sorok: „A modern Oroszország ugyanis változatlan tisztelettel viseltetik a magyar nép történelmi emlékezete iránt, és elismeri, hogy közös történelmünkben vannak összetett kérdések, amelyek közé joggal sorolják az 1956-os eseményeket is. Ezért mindig is nagyon óvatosan és odafigyeléssel közelítettünk a kérdéshez, nem hagytuk, hogy azt politikai célokra használják fel, és a múlt eseményeit mai szemszögből, a történelmi kontextusból kiragadva vizsgálják” – kommentálták a tankönyvbotrányt, anélkül, hogy a magyar külügy legalább egy közleményt megfogalmazott volna az ügyben..
Az igazi ütőlap bepillantást enged az igazi birodalmi gondolkodásba, amelyről a magyar külpolitika nem vesz tudomást: a kötet nagy hibának tartja a szovjet szatellitállamok, mások mellett Magyarország elengedését. Mint rögzíti: „1989-ben megkezdődött a szovjet csapatok egyoldalú kivonása Kelet- és Közép-Európából. Ez egy különösen átgondolatlan döntés volt, mert a szovjet katonai jelenlét gyengülése a szövetséges országokban a nacionalista és szovjetellenes érzelmek erősödését okozta”.
A csendet követi egy púder-nyilatkozat a külügyi államtitkártól, aki más esetben, mint a szirénázó lendkerekes autó vijjogja teli az étert, hogy ebben a kérdésben nem lehet vita, meg mi szuverének vagyunk. Pedig a főnök milyen bátor beszédet mondott Nagy Imre temetésén. Most esze ágában sincs tiltakozó jegyzéket átadni, netalántán a nagykövetet behívatni.
A szürrealitás mezsgyéjén robogunk, s gyakran csodálom, hogy az ellenzék nem rakat ki óriásplakátot azzal, hogy Orbán Viktor háborúpárti. Mert fenyegetései, hazug vádaskodásai,kifejezésmódja, a zavarosban halászás, a konfliktusok kiélezése, a militarizmus beültetése a magyar közgondolkodásba – nem beszélve legkedvesebb autokrata barátairól, akiknek annyi
közük van a kereszténység, a család védelméhez, mint ketrecharcosnak a lekvár főzéshez – balkáni politikai mozgása, uniós viselkedése, klapanciái arra utalnak, hogy aligha a béke követe, ahogy állítja magáról. Úgy vált nézetet, mint más alsóneműt. Következetlenségei miatt senki sem pirít rá. Ahogy a közvéleményben – mármint táborában – átrajzolta az oroszokhoz való viszonyt, úgy dolgozik most a migráns-vendégmunkás csomagon, amely a számos különbség ellenére több olyan problémát rejt, aminek veszélyét hosszú évek óta oltotta be az emberekbe – és most példák jelzik, hogy a lakosság idegenellenessége, előítéletei konkrét helyszíneken öltenek testet. Megbolondított egy országot és követik nézeteit a külföldi szélsőségesek – ez valóban ad számára súlyt, és nagy kérdés, hogy a közeljövőben ez, a súly jelentősebb lesz-e, vagy marginális marad. Senki nem mondja, hogy a világ krízistömege nem fenyeget komolyabb háborúval, vagy, hogy nincs szükség haderő-fejlesztésre. De hogy e közben amolyan „játékos” revizionista kellékekkel miért kell a szomszédokat magunk ellen hangolni, alávaló trükkökkel szítani az indulatokat, börtönből kiengedett emberkereskedőket rászabadítani Európára – vajon ezek miféle reakciókat indukálnak? Az orosz csapatok fognak megmenteni minket? Mintha mostanában Kínának is több baja volna, mint a hegemónia megszerzése…
Mindenesetre a főnök nem titkolja, hogy szerinte egyedül Trump lehet az emberiség megmentője. Elhiszi neki azt is, hogy ő pillanatok alatt véget vetne a háborúnak. Hogy ez miféle következményekkel járna, arról szót sem ejt. Talán Kárpátalja visszaszerzésével kalkulál. És az miféle újabb feszültségekkel terhelné meg a régiót? Mindegy, éljen Trump, akinek rabosításáról készült képével bögrét, trikót vehetsz. Ömlik a pénz kampányába. Aki épp a gátlástalanság talentumával élt egész életében, robbantott ki majdnem polgárháborút, csalt adót, szegett törvényt, fizetett le prostit, hordott össze fűt-fát, emberei tartották vissza a totális baklövéseitől, összepakolt és hazavitt titkos dokumentumokat – és ott vigyorog
mögötte ismét öntudatosan Carlson úr, akit kirúgtak a Fox tévétől, aki műsoron kívül, több sms-sel aláhúzva írta, hogy mennyire viszolyog a most ismét piedesztálra emelendő
politikusról, „Trump pusztító, démoni erő…” – írta. Kenyérkeresetnek nem rossz a fehér ember felsőbbrendűségével házalni, de miként lehet egy ilyen lebukást túlélni, és habozás
nélkül az álarcot ismét használatba venni, s szűkebb pátriánkban is egy tömeggel elhitetni, hogy Tucker Carlson ismer csak igazán minket? Természetesen a politika gyakran belekontárkodik az igazságszolgáltatásba, de aligha koncepciós per zajlott a magyar beavatkozással megmentett Grueszkivel szemben, Bosznia-Hercegovinában a Putyin-barát Dodik is tűzcsóvát cipel magával, ahogy nem a falvédőről jött le Fico sem, aki Szlovákiában ugyanúgy a memóriazavarra épít, mint a volt állampárti titkosszolgálat embere, a volt cseh kormányfő, Andrej Babis? Néhai Berlusconi számos jogerős ítélettel a nyakában talpon tudott maradni, halálával pedig megdicsőül? Be kell vallanunk hétpróbás gazemberekből válnak népvezérek az orrunk előtt, de miért kell mindezt ovációval fogadnunk? Mondják: a történelemből nem okul az emberiség. A katasztrófák valahol majdnem egyformák. Akik túlélik, majd alaposan elmélyülnek elemzésükbe.