Posted by Lévai Júlia
>Mint emlékezetes: augusztus huszadikán, az államalapítás ünnepén
csak rovott múltú vezetőkből és kifejezett diktátorokból állt az Orbán által
meghívott, külföldi vendégek névsora, az állami szintű, protokolláris
eseményeken. Demokratikus hátterű politikust egyet sem láthattunk
köztük.
Amikor a kormányinfón az ATV-től rákérdeztek ennek az okaira, a
miniszterelnökséget vezető miniszter, Gulyás Gergely ezt válaszolta:
„Szuverén ország vagyunk, azt hívunk meg, akit jónak látunk”.
Való igaz: a nemzetközi porondon Magyarország valóban szuverén –
tehát jogilag és cselekvőképességében nem korlátozott, függetlenül és
önállóan működő – államként van jelen. Csakhogy ennek semmi köze a
szóban forgó eseményhez, amelynek protokollját nem az ország, hanem
annak kormánya, pontosabban kormányfője intézte.
Ha tehát Gulyás a valóságnak megfelelő módon válaszolt volna, annak
ez lett volna a formája:
„Szuverén kormány vagyunk, ezért azt hívunk meg, akit jónak látunk”.
Vagy: „Orbán Viktor szuverén kormányfő, ezért azt hív meg, akit jónak
lát”.
Ebből viszont rögtön megérthetjük, hogy Gulyás nem véletlenül kerülte el
a valóságot tükröző megfogalmazást: abból túlságosan is kikiabált volna
a durva törvényszegés. Jól tudjuk, és ők is tudják: egy demokratikus
kormány számára alkotmányban előírt alapkövetelmény az átlátszó,
számonkérhető, a társadalmi konszenzusoknak megfelelő működés. Így
amikor ők a kormányzati szuverenitást azonossá teszik az „azt
csinálunk, amit akarunk” gyakorlatával, olyankor kőkeményen megszegik
ezt a törvényt. Amit viszont – különös tekintettel az unióban éppen zajló
jogállamisági vizsgálódásokra – nem tehetnek ki az ablakba. Ezért
választotta azt a kormányszóvivő, hogy egy ócska csúsztatással,
egyszersmind a tőlük szintén jól ismert, nagyfene önérzetességgel az
ország külső szuverenitását állítja be a cselekvéseik igazolásának. Az ő
sugalmazása tehát az, hogy bármit is tesznek „odafenn”, annál soha nem
arra kell figyelni, hogy konkrétan mik is a tények, hanem hogy ez itt
egy büszke, szuverén ország.
De rendben van: tegyünk úgy, mintha ezt komolyan lehetne venni, és
térjünk vissza az augusztus huszadiki naphoz. Amikor is azt láttuk, hogy
a hazánkban Orbán meghívására ideiglenesen vendégként tartózkodó
török elnök, Erdoğan testőrei lerohantak és ütni kezdtek egy magyar
állampolgárt. Az ok: az illető a véleménye kifejezésére szimbolikus
gesztust tett a kezével (az ujjával bemutatott az elnöknek). Jogi nyelven
elmesélve: egy idegen állam erőszakszervezetének tagjai aránytalan
mértékű büntetést alkalmazva, tevőlegesen, hatósági jellegű
intézkedésekkel korlátozták egy másik állam területén annak egy
szuverén polgárát. Ezzel a támadók értelemszerűen az ország törvényeit
(„szabad véleménynyilvánítás”) is megsértették, semmibe vették.
Emellett összeütközésbe kerültek az ország terrorelhárítóival és
rendőreivel, tehát még harcot is provokáltak a magyar állam
rendfenntartóival. Erőszakszervezet az erőszakszervezet ellen küzdött –
mint a háborúban.
Mindezekről a legrészletesebben a Magyar Narancsnál olvashattuk:
https://magyarnarancs.hu/belpol/torok-biztonsagiak-teperhettek-le-egy-
erdoganak-bemutato-magyar-ferfit-261177 . Lattmann Tamás jogász
szerint mivel Erdoğan nem volt veszélyben, ezért a helyszínen
semmiféle intézkedés nem volt indokolt. ( https://168.hu/itthon/lattmann-
tamas-a-torok-elnok-semmifele-veszelyben-nem-volt-264980 ). A török
biztonsági szolgálat tagjai tehát súlyos jogsértést követtek el a
fellépésükkel. Ezért a bántalmazott személy bármelyik rendőrőrsön
feljelentést tehet, ismeretlen tettes ellen, ahogyan Magyarország is tehet
panaszt, az Emberi Jogok Európai Bíróságán.
( https://hirklikk.hu/kozelet/lattmann-tamas-erdoan-emberei-nem-
intezkedhetnek-egy-masik-allam-teruleten/420234 Két nap múlva az
áldozat, Bán Tamás is nyilatkozott, a Klubrádióban
( https://www.klubradio.hu/adasok/semmi-keresnivaloja-nem-volt-a-torok-
elnoknek-a-magyar-allami-unnepen-137884 ). Szavaiból kiderült: az
esemény után a rendőrök hosszasan tanakodtak, vajon mit tudnának ők
tenni, a meglehetősen extrém ügy tisztázásának érdekében, és végül
arra jutottak, hogy semmit, mert „a dolgok úgyis magasabb szinten
dőlnek el”. Így most a verés áldozatára van bízva, hogy jogi útra tereli-e
a dolgot, vagy nem, miközben az eseményről nem készült jegyzőkönyv
(!!!), az elkövetők jelentős része nem tartózkodik az országban. De, ami
a legfontosabb: a rendőrség által emlegetett „magasabb szinten” az
égvilágon semmi nem dőlt el, miközben, mint láttuk, az orbáni vendég
minden jogi alapot nélkülöző akciója kifejezetten Magyarország
szuverenitását sértette meg. Tehát éppen azt az értékét, amelyet néhány
nappal később Gulyás a vendég meghívásának legfőbb indokaként
említett. Ugyanakkor ez a sérelem kevés volt ahhoz, hogy a magyar
kormány egy másik tagja – a külügyminisztere – akár csak összevonja
szemöldökét. Szíjjártó Péterben föl sem merült, hogy emiatt neki be kéne
rendelnie a török nagykövetet: mintha az egész meg sem történt volna.
Az eseményt még akkor sem tekintette létező konfliktusnak, amikor a DK
egy közleményben erre is rákérdezett nála: „A DK árnyékkormánya
azonnali magyarázatot követel a kormánytól: hogyan lehetséges az,
hogy a török diktátor emberei megvernek egy magyar embert
Magyarországon, a magyar kormány pedig síri csöndben nézi végig
mindezt? Hogyan lehetséges az, hogy a hazánk európai
szövetségeseivel szemben rendszeresen kirohanó Szijjártó Péter
külügyminiszter még nem hívatta be a török nagykövetet?”
Mint kiderült: egy ellenzéki párt kérdezősködése sajnos kevés ahhoz,
hogy felkeltse az emberek érdeklődését, a külügyminiszter pedig nem
emelte be az ügyet a nemzetközi kapcsolatainkat is érintő témák közé.
Ezért azt a nyilvánosság 90 százalékát uraló orbáni propaganda-média
sem tartotta említésre méltónak, vagyis elhallgatták. Így ismét tömegek
nem értesültek egy fontos eseményről és annak jelentőségéről. Amitől
az ügy sorsa megpecsételődött: az ügy egyszerűen elszállt.
És hogy ez miért nagy baj? Természetesen nem azért, mert így Gulyás
Gergely büszkélkedése ugyanúgy szétfoszlott a levegőben, ahogyan
Szíjjártó vétkes passzivitása is – ezek amúgy is csak pitiáner taktikai
játékok voltak. Hanem azért nagy baj, mert ez az esemény tálcán kínálta
fel minden, kormányellenes erő számára annak lehetőségét, hogy
felismertesse és tudatosíttassa a társadalommal: íme, a bizonyíték, hogy
mit jelent az orbáni uralomgyakorlás, az országra és annak polgáraira
nézve. Jó lenne, ha senki se csukná be a szemét a valóság előtt, mert
ami itt történt, az bármikor, bárkit utolérhet. A fideszest épp úgy, ahogy a
liberálist. Mert itt nem egyszerűen a magyar állam, hanem a benne élő
magyar állampolgárok szuverenitását sértették meg, amivel mindenkinek
jogában áll a saját önérzetét szembeszegezni. Önérzetük ugyanis
nemcsak a hatalmon lévőknek, hanem az állampolgároknak is van.
Ráadásul a magyar kormány nemhogy kikérte volna magának, de még
csak a diplomácia eszközeivel sem tisztázta, a lovait elszaladni hagyó,
idegen kormánnyal, hogy ilyesmi nálunk nem lehetséges. Sőt:
miniszterei a saját társadalmuk előtt sem képesek egyértelművé tenni,
hogy a magyar állam mindig és mindenkivel szemben meg fogja védeni
a polgárai személyes szuverenitását – a magyar államban e téren nem
lehet megbízni. Ám mivel a nyilvánosságban semmiféle mozgás nem
érzékelhető, és senki nem dolgozik azon, hogy kiprovokálja az elemi
öntudatot az állampolgárokból, ezért ez az óriási lehetőség most az ügy
kezelésével együtt elszállt. És mivel elszállt, nem kell csodálkozni, ha az
informálatlan és felvilágosulatlan tömegek továbbra is ugyanúgy a
bamba sodródók mélaságával tűrik a megalázottságaikat, ahogyan azt
eddig is tették.
Címkép: Orbán és a türkök