Posted by Odze György
>Pedig igyekeztek, de már megint lekésték a csatlakozást. Hiába keltek
időben, Bence lassan öltözött, nem ismeri azt a fogalmat, hogy igyekezzen,
még csak négy éves, miért is ismerné, az óvodában is azt mondják rá, hogy
cukifalat, de nincs benne közösségi érzés. És még a kispárnáját is otthon
felejtették, pedig ő anélkül egy lépést sem. Vasárnap van, inkább
kalandparkba menne, de ma családi ebéd, gőzölgő húsleves, rántotthús-
szag, na, szedjél még, ne kéresd magad. Minden héten. Nem kötelező, de
mégis. Kötelező. Ezt sem értené Bence. Még csak négy éves. Majd megérti.
Telefon anyukának, itt vagyunk a váróteremben, Kriszti éhes, mert
persze, nem reggelizett rendesen, a büfé zárva, a büfésnek is vasárnapja
van, ő is szeret otthon ebédelni, Kriszti csak azt a csokit kapja, amit ő
otthonról hozott. Igen, lekéstük, tudjuk, már ott az egész család, kezdjétek el
nélkülünk, tudom, hogy vasárnapi ebéd, tudom, anyuka, mindent tudok, de
mondtam, hogy Bence lassan öltözött, azt te is tudod, hogy nem könnyű
három gyerekkel, mindig történik valami. Azt is tudja, hogy soha nem volt
könnyű három gyerekkel, senkinek, ők akartak három gyereket, mert akkor
még könnyűnek látszott, mert nem tudta, milyen az, egyedül maradni három
gyerekkel. Marci nem érti, miért nincs itthon apu, mindig ezt kérdezi, újra és
újra ezt kérdezi, ő pedig legszívesebben már ráordítana, mert már sokszor
megmondta, de egy anya nem ordíthat rá a gyerekére. Marci is tudja a
választ, de nem érti, és tudni vagy érteni, az nagy különbség, ő csak
magyarázza, utána elmagyarázza még egyszer és még egyszer ugyanazt,
apu most fontos munkahelyen dolgozik, Németországban, vágóhídon,
karácsonykor, ünnepnap is, néha éjszaka is, akkor jön haza, amikor engedik,
de mindig hoz ajándékot, tudod. Fontos állásban, mert ők négyen, itthon
abból élnek, nem az ő óvónői fizetéséből.
Csak a szokásos történet, olyan, amilyen ma Magyarországon egy
szokásos történet.
Apu most sok mindenből kimarad. Nem látja a gyerekeit, nem ül velük
vacsoránál, nem kapja Krisztit az ölébe, nem dobálja Marcit a Balatonba,
apu most más életet él, olyat, amilyet soha nem akart. Nem tudja, mikor
jöhet, műszakot kell cserélnie, ha hosszabb időt maradna. Akkor jöhetnének
az élmények és az örömök, de élményeket és örömöket gyorsan bepótolni
soha nem jó.
Persze, vannak barátok, vannak ismerősök, akik mondják, hogy
szívesen segítenek, de akkor és ott, amikor és ahol kellene, éppen nem
tudnak. Hívhatná Zolit, a régi iskolatársát, de Zoli nem csak iskolatárs, hanem
gyerekkori szerelem és ő nem akarja, hogy fellobbanjon. Lehet, hogy
szeretné, de nem akarja. Kisváros, mindennek híre megy, annak is, ami soha
nem fog megtörténni.
Igen, tudom, késünk, anyuka, mindig mi. Beszélgetés megszakítva. Ők
azok, akik mindig késtek, most is késnek, és ezután is késnek.
Már együtt a család.
Persze, a család. Mindenkinek mást jelent.
Az is lehet, hogy apu nem jön haza, mert sok apunak jobb már ott,
lehet, hogy már nem hiányzik sem ő, sem a gyerekek és nem hiányoznak a
kötöttségek sem, megszokja ezt az életet, ő pedig marad végleg így, a
szülőkkel, a vasárnapi ebéddel, hogy együtt legyen a család. Marci is csak
elvan ilyenkor, a szokásos na-mi-volt-a-suliban kérdés és egyél rendesen,
semmi több, ezért kár ennyit utazniuk, meg idegeskedni az átszállás miatt.
Legközelebb, ígéri meg Bencének és magához húzza a fejét, lesz
kalandpark is. Majd meglátod.