A design szakma Oscarjának várományosa Deák Zsuzsanna üvegművész

Milyen technikával kezdted a művészi pályádat és hova jutottál végül?

A ’90-es években nagyon divatos volt a Tiffany-technológia, ezzel kezdtem én is, mára azonban kicsit háttérbe szorult,  egyrészt kevesebb igény van a nagy, színes, mintás beltéri térelválasztókra, lámpákra, másrészt ezen a területen is megjelent a tucatáru. Ugyanakkor ez a vonal nálam megmaradt, mert sikerült nagy cégekkel együtt dolgoznom, szép, rekonstrukciós munkákba is bekapcsolódnom, amiket öröm volt készíteni. A Szegedi Tudományegyetemen ismerkedtem meg a stúdióüveggel és akkor kezdtem el üvegplasztikákat készíteni. Először a hideg technológiát tanultam meg, a sík üveglapok összeragasztását, majd következett a meleg üveg, a casting üveg megmunkálása, amelynek során hőálló formába folyatjuk az üveget, úgy formázzuk. Így kezdtem az üvegszobrászkodás a szegedi egyetemen, majd mesterképzésre már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre mentem, ott pedig a design-gondolkodást tanultam meg. A MOME ugyanis nagy hangsúlyt fektet a felelős tervezői attitűd kialakítására és a hulladékképzés minimalizására, mellőzésére, ezzel összhangban az újrahasznosításra. Itt kezdtem el kutatni, hogy a szennyezett építészeti üveghulladékot és üvegiszapot hogyan lehet visszaforgatni a termelésbe, az alkotásba. Az én kutatásom azon anyagokra terjedt ki, amelyek ma Magyarországon a földbe kerülnek: a szennyezett építészeti üveghulladékra és az üvegiszapra. Ezeket hívtam új életre.

Fotó: Deák Zsuzsanna

Mi az, amit a kutatásaid során magad fejlesztettél ki az üveg újrahasznosításával kapcsolatban?

Léteztek már magyar szabadalmak az építészeti üveghulladék visszaforgatására, például üvegaszfaltba, üveghabba. A gyártás során keletkező üvegiszapra azonban senki nem gondolt. Ez a csiszolásból maradt, majd a vízhálózatból kinyert finom fehér por, amit jelenleg Magyarországon hulladékudvarokban ásnak el. Én ezt az üvegiszapot akartam visszaforgatni az alkotásba és a termelésbe, hogy ne szennyezzük vele a környezetünket.

Ennek a kísérletezésnek az eredménye a mostani jelölés: az ELLE Deco International Design Awards. Ez azt jelenti, hogy az EDIDA 2023 díjának várományosa vagy Az év fenntartható kezdeményezése kategóriában. A szakma Oscar-díjaként emlegetik ezt az elismerést, de mit is jelent pontosan?

Ez egy nemzetközi díj még újdonságnak számít a szakmában. Én a 360 Design kiállításon mutattam be először az általam tervezett, építészeti üveghulladékból készült mozgó falat, és ez alapján jelöltek az EDIDA-díjra. Most pedig a szavazatok döntenek.

Sokáig profi szinten kajakoztál, magyar bajnok is voltál 500 méteren. Nemcsak külső, de belső tartást is ad az aktív sportolói életforma. Úgy sejtem, ez a művészkarrierhez is elengedhetetlen.

Úgy van, a művészélet sem egyszerű, de a gyerekkorban elsajátított küzdőszellemnek ma is nagy hasznát veszem.

A műtárgyaktól a használati tárgyakig és az építészeti üvegekig sok mindent tervezel és készítesz. Mi jelent nagyobb kihívást számodra: a kötöttség elfogadása, amit a megrendelő igényei jelentenek vagy saját elképzeléseid elfogadtatása a megrendelővel?

A lakossági megrendeléseknél kell nagyobb harcot vívni a kivitelezésben, a nagy projektek építései és tervezői nagyobb szabadságot adnak, jobban becsülik a képzettségemet és a tapasztalatomat. A lakossági megbízásoknál viszont részben természetes is, hogy mindenki olyant szeretne az otthonába, amilyent ő maga elképzel, ezért nehezebben megy a finomhangolás. Volt, hogy visszaadtam a munkát, mert nem sikerült dűlőre jutni, és szakmailag nem tartottam helyesnek elvállalni, de akkor az ügyfél meggondolta magát és végül engedett a művészi érzékemnek.

Mit tartasz a legnagyobb sikerélményednek?

Jó kérdés, mert ennek megítélése idővel változik az emberben. Fiatalabb koromban arra vágytam, hogy templomüvegeket készítsek, ma már ezek a munkák kevésbé izgatnak, inkább a modernebb vonalat kedvelem. Sokáig vágytam rá, hogy a szakma öregjei megveregessék a vállam, de ma már tudom, ez sem volt reális elvárás.

 

Miért ne volna reális elvárás a szakmai elismerés?

Mert nehéz ügy. Az üveges szakmában nem feltétlenül értékelik az innovációt. Olyan visszajelzést is kapok, hogy fölöslegesen foglalkozom az újrahasznosítással, hiszen ezt már feltalálták – írják ezt úgy, hogy nem olvasták el a kutatásaimat, tehát nem tudják, én az üvegiszapot, vagyis a talajba kerülő üvegszemetet hasznosítom újra. A Veszprémi Pannon Egyetem Anyagkutató Tanszéke vizsgálta meg az általam kifejlesztett új, hőszigetelő anyagot és nyilvánította újnak és szigetelésre alkalmasnak, tehát nem én találtam ki, hogy ez innováció, de a szakma még nem érett meg az újdonságok befogadására. Nyilván van benne szakmai féltékenység is, de ez minden szakterületen létezik, nem újdonság.

Pedig több magyar innováció is született az építészeti üveg területén – például Losonczi Áron építészmérnök üvegbetonja és Hegedűs Andrea textiltervező művész üvegtextilje –, de valahogy egyik sem kapott még elég figyelmet hazai közegben. Ez lenne rá a magyarázat? A magyarországi szakma nem eléggé fogékony az innovációra?

Ez jó kérdés, de valószínűleg nem tudjuk pontosan megválaszolni. Az tény, hogy a szakmán belüli feszültségek nem tesznek jót a magyar alkotók munkásságának, ismertségének.

 

Mit tartasz az eddigi legnagyobb szakmai eredményednek?

A legújabb fejlesztésemet, az üvegkerámiát. Nagyon szeretnék találni egy gyárat, amely rendelkezik megfelelő gyártósorral és fantáziát lát a termék piacképessé tételében. Kézműves munkával ugyanis ezt nagyon költséges előállítani, és nem tudna olyan széles körben érvényesülni, ahogy azt a technológiai lehetőségek megengednék. Ezt például szigetelésre lehet kiválóan alkalmazni, de az építészeti üveglap és üvegtégla, amit kifejlesztettem, burkolóanyagként használható. Jelenleg éppen fali csempéket készítek ilyen technikával. Az igazi áttörést azonban egy gyártósor megtalálása jelenthetné.

Ezzel a tudással, szemlélettel és az innovációkkal akár külföldön is érvényesülhettél volna. Sosem gondoltál arra, hogy máshol keresd a kibontakozás lehetőségét?

Korábban nem, hiszen annyira lekötött a munka és a tanulás, most pedig, már ötven felé, nem is mennék. A munkáimat egyébként ismerik külföldön is, most készített interjút velem egy angliai magazin, mert érdekesnek találták a kutatásaimat. De sokkal fontosabb számomra a nyugalom és az alkotás lehetősége. Ezért is költöztünk ki vidékre, egy tanyára, ahol az élet is fenntarthatóbb keretek között működik, és ahol elférnek a hatalmas kemencéim és a harminc év alatt felgyűlt sablonok és anyagok. Az alkotás mellett tanítok is, grafikát, a Szegedi Vedres István Technikumban, és workshopokat is szoktam tartani, különböző témákban.

Az egy.hu rövidített cikke