Multikulti – avagy egy kis osztrák ájer

>Érdekes, az osztrákoknak semmi bajuk nincs azzal, hogy az országuk nemzetközivé lett. Mindenki jól megfér mindenkivel. Legyen fekete, sárga, barna, beszéljen valami érthetetlen nyelven, van helye a közösségben.

Melkben például a fodrásznő lengyel. Az egyik szállodában a főpincér magyar, s van pincérnő ugyanitt, akinek Nepál a szülőhazája. Igazi nemzetközi kis csapat. A másik éttermet iráni srácok vezetik, a szomszédjukban meg thaiföldi masszőrök dolgoznak. Az apátság miatt rengeteg a turista is.

Vasárnap volt, délelőtt és dög meleg. Óriási tömeg gyülekezett az apátság udvarán. A japán hölgyek kalapban, esernyő alatt, többen kesztyűben védték magukat a nap sugaraitól. A francia csoport hajszálvékony lányai vállpántos ruhában, napszemüvegben. Némelyik olyan volt, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Aztán megjöttek a tiroli keresztények. Rövidnadrág, persze bőrből, bajusz, szépen kipederve. Pirospozsgás orca a nőknek is, ja kérem a tiroliak szeretik a jó bort. A lengyelek voltak talán a legtöbben, őket két busz szállította fel a hegyre. A következő csapat, aki az idegenvezetővel erőszakosan furakodott a múzeumi kapuhoz, azt hiszem magyar volt.

Az 1000. év táján Melk volt az első Babenbergek székhelye, s kedvező fekvése, valamint a Duna, kereskedelmi központtá emelte. Egyébként a város anno az apátság uralma alatt állt, az apát hatalmas úr volt, ő jelölte ki a bírót és a tanácsot is. Ők voltak az illetékesek az igazságszolgáltatásért, a biztonságért és az adók beszedéséért is. Ma már más a helyzet, maga az apát is szívesen barátkozik a helyiekkel, legalábbis ezt mondták. Megtörténik, hogy annak az étteremnek a dolgozóit, ahová néhanapján betér sörözni, ő látja vendégül.

Tirolban sok jókedvű, kíváncsi ember araszol felfelé egy meredeken. Osztrákok, németek és jómagam, egy szem magyar zarándokol az óriás hegyek ölelésében pihenő Ellmauban, a Hegyidoktor házához. A házig az út nem nagy túra, de oda fel kell menni, mert onnan jobban látni a Wilder Kaisert, a Vad császárt. S ez a lényeg. Ezért jöttem. Ez a hegy tényleg félelmetes, anno, mikor néztem a sorozatot, beleszerelmesedtem a tájba. Persze nem vagyok, nem is leszek hegymászó, de szerettem volna a saját szememmel látni a mese helyszínét. Amikor felértem, éppen sütött a nap és a szürke sziklák, pont, mint egy korona úgy ragyogtak a napfényben. Addig addig bámészkodtam és helyezkedtem, hogy jó fotót készíthessek, míg sikerült az egyik lábam alá egy kavicsot görgetni, ami a következő lépésnél fel is borított. Kis letenyerelés, de felpattantam. Abban a pillanatban már három német és egy afrikai fiú állt mellettem, hogy kell-e segítség. Mondtam, hívják csak Martint. A nevetésünk a következő faluig is elhallatszott. De nem jött, még egy csinos hegyimentő sem, a fene vigye el. Szerencsére semmi baj nem történt, legfeljebb igazolódott az elméletem, hogy nem szabad nekem gyalog járni, mert akkor biztos történik valami.

Aki még nem látott Sziszi városában, Bad Ischlben császári napokat, azt mondom, semmit nem tud az osztrákokról. Imádják a történelmüket, sokan, lehet abban a világban is rekedtek. Ilyenkor egy hétig hordják a maskarát, bocsánat a régi korok ruháit és abban glasszálnak szerte a városban. Máskor meg ugye a trachten, a népviselet a módi. Boldogok, hogy fényképezik őket, első szóra felvesznek egy méltóságteljes pózt. Van csapat, amelyik leül sörözni a halandók közé, s kifejezetten élvezik, hogy színházat játszanak. A katonatiszt a hercegnőnek elegánsan kihúzza a széket, aki enyhe kalapbiccentéssel köszöni meg az udvariaskodást. Közben megérkezik a nem tudom hányadik Ferenc Jóska, előtte minden katona feláll, szalutál. S mindezt olyan komolyan csinálják, hogy hihetetlen. Az öreg meg elégedetten nyugtázza, még mindig tisztelik. A mindenféle idegen meg, csak ámul, bámul. A szép fekete asszonyka az osztrák férjjel az oldalán meg is tapsolja őket. A japánok meg persze gyorsan előkapják a kamerát és olyan komolyan dolgoznak, mintha egy Oszkár díjas filmet forgatnának.

Na de ez a színház, s mi a való élet? Hogy ilyenkor lezárják a várost, mert az utcákon táncmulatság, zene, minden mennyiségben. Mi éppen szerettünk volna hazamenni a szállodába, de csak vagy háromnegyedóra keringés után sikerült. Megsúgom, akkor is sok tilos, lezárt úton hajtottam keresztül. Remélem, nem készült az autómról sztárfotó. Mert bizony ausztriai utamon néhányszor megörvendeztettek már ilyen képekkel és a vele járó büntetéssel. Sok Bad Ischlben a harmincas tábla, s egyik helyen bizony én 32-vel mentem! Ötven euróm bánta.

Na de hogy lehet 30-cal menni egyáltalán? Hiszen mimagyarok, megszoktuk a gyors tempót. Mindenben. Jól van na, vicceltem.

Megsúgom, akármilyen gyorsan megyünk, nemhogy tíz-, de húsz múlva sem fogjuk utolérni őket. Akkor sem, ha behúzzák a kéziféket. Mehet Bécsbe Lázár mutogatni azt a néhány eldobott kólásüveget, meg papír zsebkendőt, milyen szörnyű állapotok vannak ott. Nincsenek. Sem ott, sem másutt. Azt is lehet, a fidelitászosok szórták szét a műsor kedvéért.

Lehet, hogy fáj az uraknak, de a magyarok boldogok Ausztriában. Akár egy hétre, akár egy életre mennek oda. És ugyanúgy boldogok a nepáliak, az irániak, a thaiföldiek, meg a kenyaiak is. Ez az igazi multikulti. Ami a magyar fejekben még nem nagyon létezik. S ahogy haladunk visszafelé, egyre rosszabb lesz a helyzet. Leszünk egy magának való, begubózó, árvalányhajas, múltba révedő, elszegényedő nemzet, amelyik kitermelte az uralkodó osztályát, s annak örül – más öröme sincs -, hogy az uraságnak jut repülőre, hajóra, homárra, palotára, kastélyokra, szállodákra, a nőiknek meg másfél millás rövidnadrágra, meg hatvan millás karkötőre.

Nincs itt kérem semmi gond, hiszen ez az igazi demokrácia. Az igazi népuralom. Amikor a nép a hatalmat, a választott képviselőin, az uralkodó osztályon keresztül gyakorolja. S ugye tudjuk, hogy a másfél millás rövid gatyó is az a ruhadarab, amit a magyar ember szintén a választott képviselői és annak tartozékai útján hordhat.
Címkép: Gizi és az osztrák Ájer