Posted by Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában
Fazekas Erzsébet
Az első pillanatban – persze ha nem néznénk a címét – akár nyelvi játszadozásnak is vélhetnénk Kácsor Zsolt könyvét. Hiszen minden fejezet élén csak néhány mássalhangzó áll szavak helyett…
Mielőtt nekiláttam az olvasásnak (a rejtvényfejtésnek), a tartalomjegyzéket teljes szavakká egészítettem. Odaírtam, a betűk alapján milyen címet várnék. Tippjeim szinte egyszer sem jöttek be. Tegyen próbát a kedves olvasó is! LTHTR: léthatár, láthatár. Vagy LTT: altató, éltető. Borzongató játék. Kácsor – lelkivilága miatt –, mindig a negatív változatokban utazott. SZRT – ezekből teljes élethelyzetét rakta ki: „Szeret? Szart! Szorít!” Vagy: KTLT „az én időm kitelt” – és a kötelet is megidézte. Elővette, ám – a gyógyszer-túladagolás után – az akasztással is hiába próbálkozott. Mindeközben rigmusokat tanít nekünk: 1. „méz, méz, idenézz – gyerekfejben gyerekész – gyerekészben gondolat – halálnak foglya vagy.” 2. „méz, méz, maciméz – itt egy kicsi gyerekkéz – nincsen benne élet már – maciját sem fogja már.” 3. „méz, méz, méregméz – kicsi fiú merre mész – nem megyek én messzire – csak az élet végire.”
Miért ilyen sok a méz? Ennek megértéshez jócskán előre kell haladni a szövegben. Apja, a félelmetes és gyűlöletes Sánta Istenség, egyszer csaknem belefojtotta őt és fogyatékos bátyját a mézbe. Dühében, csak tolta le az édes ragacsot a finomságot követelő kisfiúk torkán, s nem érdekelte, hogy minden kanálnyi után egyre jobban fuldokolnak… Pedig K. Zs. mennyire szerette volna, ha a mesét olvasó apu képe marad meg benne, ehelyett arra emlékszik, hogy nem véletlenül mondta neki 12 éves korában: „soha ne csinálj gyereket, mert neked rossz a véred, hiszen te az én véremet örökölted”. Az öröksége mibenlétét felnőttkorában tudta meg…
Ilyen előzmények után van min csodálkoznunk? Nyilván életre szóló (hú, de morbid ez a megfogalmazás egy folyamatosan a halálra készülő ember esetében), azaz halálig meghatározó emlék marad ez a kanalazás… Tehát így lesz a halál foglya az a K. Zsolt, aki leginkább az NTLT betűkkel (öntelt, éntelt) jellemezné magát, másutt meg így: „Zéró Semmi”. Az a filozófiája, hogy „a betűkben, számokban benne van az egész világ”. A számomra ismeretlen Petőfi-sort „Szar a világ, tök a tromf” – (Aranyhoz írt levélből) ezzel folytatja: VLG – világ, de „a betűk azt is kiadják: valag, amiből csak szar folyik”… Olykor vulgárisan, de mindvégig lenyűgöző precizitással (ha ezt a jelzőt szabad itt használni) rajzol pontos kórképet a bipoláris személyiségről (itt: a sajátjáról).
Ha szakember lennék, kijelentésként fogalmaznám meg a dicséretet, így csak ösztöneim sugallatára írom, ennél hitelesebb, meggyőzőbb, képszerűbb leírás(oka)t aligha kaphatunk a paranoiáról. „Két valódi – ámde nem igazi – élet egy – ugyanazon – testben!” – „Nem akarok lenni, nem akarok akarni.” „Az életem egyforma méretű és színű konténerekből áll (munka, család, irodalom, halál, szerelem, Franciaország, én magam). Az a közös ezekben a konténerekben, hogy mindegyik le van zárva előlem, mindegyik idegen, hideg és néma… Nincs bejárásom sehová, egyedül vagyok, a világmindenséget raktározó konténerek lassú mozgásban vannak, hol egymás felé araszolnak, hol széttartanak, de ha összecsúsznak, tudom, agyonnyomnak…”
Aki szívesen folytatná a fent közölt rigmusokat, jelzem, van még negyedik, sőt hetedik is. (Kérem az olvasót, ezeket mind keresse ki!) ’…a hetedik te magad légy’ – folytatom stílszerűen József Attilával, akitől sok idézet szerepel a könyvben. Számomra az első három rigmus elég volt annak jelzésére, hogy elértünk az élet végére. Gondolatban.
A szerző nagyon szeretett volna igazából a végére érni, de többszöri próbálkozása ellenére sem sikerült. Volt, hogy nem is bánta annyira: „Egy apa nem lehet öngyilkos, ha van egy kislánya. Gondolják mások. De én tudom, ez nem így van. Azzal mentem föl magam, nem akarom, hogy a lányom egy rakás szerencsétlenségnek lásson.” Majd: „nem akarom, hogy azt mondják: jobb volna már neki nem lenni. Már jobb volna nem lennie. Nem lenni jobb lenne neki. Nahát, nem tudom eldönteni, melyik a pontosabb kifejezés. Pedig szeretném pontosan kifejezni magam.”
Szerintem sikerült neki. Szívbe markolóan, iszonyúan pontosan fejezte ki magát – egy nagyszerű íróra jellemző gazdag eszköztárból vett szavakkal, és József Attila– meg Vörösmarty-idézetekkel. A Quimbytől (Egónia) kimásolt részlet megdöbbentően erősebb, mint a Mózes 5. könyvéből vett. De mi lehet erősebb az öngyilkos(ság)ra utaló gondolatoknál:
„A döntés meghozatala után az ember nem a múltban él, nem a jelenben, nem a jövőben, hanem a mostban. Ezt saját tapasztalatból mondom. Csak a most van, igaz, ez a ’most’ még eltarthat pár napig. Ebben a pár napig tartó mostban azért könnyű élni, mert a döntés megszületett: közel már a szabadulás perce. Ha csak a most van, akkor nem számít már semmi más, hiszen nem ránt vissza a múlt, nem ragad el a jelen és nem csábít a jövő. Pedig milyen fontos a múlt. De elmúlt. Csak a most van. És nincs jövő.” A mániás depressziós író pedig feljegyzéseiben ezt a „seholvilágot” akarja bemutatni. Azt, „ami rád vár ott túlnan.”.
Az írótól tanulom meg, hogy „a magamság rám vonatkoztatva értelmezhetetlen: az elme elmerült saját magában, a tudattal pedig útközben nem találkozott össze.”
„Mentem az utcán és kényszeresen számoltam (…) az autókat, a házakat, majd a házak ablakait, sokszor meg kellett állnom, hogy a számokat összeadjam, s addig nem tudtam továbbmenni, míg a pontos számot meg nem kaptam.”
Kérdem az olvasóktól, ki nem élt át életében hasonló kényszerességet? Azt például, hogy kikerüli a járdán lévő repedéseket, mert azt képzeli, ha rájuk lépne, valami szörnyűség történne… Kácsornál azonban tovább bonyolódnak a dolgok: „a bennem követelőző alak arra kényszerített, hogy adjam össze a parkolóban álló autók rendszámát. Idővel mindez kiegészült kényszeres kézmosással, tízpercenként. Ha elmulasztottam, viszketni kezdett a tenyerem, s úgy éreztem, mocskos vagyok és büdös.” „Remegtem a stressztől, idegességtől, a kimerültségtől… az volna a leghelyesebb megoldás, ha megnyúznának és valaki másnak a bőrébe töltenének vissza.” Érez, illetve képzel mást is: „..lassan szétcsúszott a két agyféltekém… ahogyan a balettosok lába, amikor a spárgát gyakorolják… és ami köztük volt, az a rés, az a tátongó üresség, az voltam én.”
József Attila szavait – Nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom – a maga számára a következőképpen értelmezi: mivel nem akar másokat szíven döfni saját kínjaival, ezért inkább saját magát öli meg…
Kácsor Zsolt könyve az orvosi-pszichiátriai diagnózisállítás, tünetbemutatás mellett filozófia, verselemzés, és (nép)költészet is: „Itt az élet, mézesmadzag, nem is vékony, nem is vastag, a nyakamra rátekerem, Halál urat megkeresem, hej…” mellett egy igazán kiváló saját verset is az olvasói elé idéz (139. o.) azt, amelyről megtudjuk: idegen szerző nevén beadva a Holmi elfogadta, ám amikor kiderült, hogy K. Zs. a szerzője, visszautasították.
A könyvben olvashatunk kvázi politikai elemzést is: „nem sejtettem gyerekként, hogy a felnőttek, ha hatalmukban áll, mindent megtehetnek a többi felnőtt ellen, nem nézik bennük a gyereket, akit anya szült szeretetre, csak a hasznot látják benne, a profitot, amit elrabolhatnak tőle, s ha más egyebet már nem tudnak ellopni tőle, lecsapnak a lelkére. Magyarországot is így rabolta ki a Gonosz, majd az ország lelkét is elrabolta…”
Kácsor sajátos szóhasználatával (pl. nem szabadna hagyni) ugyan nem mindig vagyok azonos hullámhosszon, de úgy tekintem, hogy ez regionális nyelvi alak, és a ’szabad’ szó, ha állítmány, akkor ragozható – de hol vannak az én pitiáner nyelvi problémáim attól, hogy mi hatékonyabb: a kötél, a kés, vagy a gyógyszer…
A könyv szigorúbb korrektort érdemelt volna (esetleg szerkesztőt is), aki kiszűr számos elütést, mint például ’son of a bitsch’ (bitch helyett). Sokkal, de sokkal lényegesebb azonban a tartalom, ahogyan a mű egésze meggyőz Bipolária szörnyűséges voltáról.
A könyvet tervező Hrapka Tibor és K. Zs. között bizonyára volt egyeztetés, hogy miért kerüljön a címlapra a szerző portréja egy sötét üvegű, de rózsaszín keretes szemüveggel – ám ha belegondolok a könyvben megrázóan leírt sötét világképbe, már nem is találom annyira különösnek.
Kácsor Zsolt
Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában.
Egy mániás depressziós feljegyzései
Kalligram Kiadó, Budapest, 2023
200 oldal, teljes bolti ár 399 Ft,
online ár a bookline.hu-n 3392 Ft,
ISBN 978 963 468 4008
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
„A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi.”
Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok.
Ennek ellenére ez a könyv nem életrajz. A kerettörténet mindössze néhány órát ölel át: az öngyilkossági kísérletet közvetlenül megelőző időszakaszt. Egy emberi élet utolsónak hitt óráit írom le, azt az önpusztító lelki örvénylést, amely a megsemmisülés felé húz és taszít. E lélekroncsoló örvényben a meghalni kész ember képtelen arra, hogy az élete pozitív eseményeire koncentráljon, hiszen a halálspirál irtózatos ereje az emlékek közül kizárólag a negatívumokat sodorja a felszínre. Ez a magyarázata annak, hogy főhősöm az életét totális csődnek tartja. Ez a magyarázata annak is, hogy e könyv miért nem memoár: egy öngyilkosságra készülő, azaz beszűkült tudatállapotú ember a lélek sötétkamrájában nem tudja előhívni az élete boldog pillanatait.
Mivel ez regény, tartalmaz fikciós elemeket is. Erre azért volt szükség, hogy egyes valóságos szereplőket megóvjak a felismerhetőségtől. Ezzel együtt igyekeztem a lehető legpontosabban megírni egy bipoláris ember lélekrajzát. Csak remélhetem, hogy sok-sok sorstársamnak talán a segítségére lehetek vele. – Kácsor Zsolt