Posted by Szekeres István
Tévépáholy
Ezzel a címmel írok blogot a labdarúgó NB I fordulóiról. Legutóbb –
technikai malőr miatt – a páholyomat nem a televízió mellett rendeztem be.
Mottó: ha az ember tévén néz labdarúgó-mérkőzést, csak rajta múlik, hogy
díszpáholykörnyezetet teremt-e magának. Akár még szotyolázhat is.
Említettem már, hogy amikor folyik az NB I-es bajnokság, minden fordulóban megnézek
egy meccset. Nem okvetlenül a túlzásig beharangozottat, mert az a célom, hogy minden
szezonban legalább egyszer minden csapatot lássak. Nem tudom komolyan venni az
eléggé elterjedt véleményt: „A kezdetleges magyar focit én nem is nézem”. Hiszen ha nem
nézi, honnan tudja, hogy gyenge. Az zavar, amikor valaki, aki nem nézi, olyan
megállapításokat tesz, hogy az NB I-es futballista kétballábas, egyeneset sem tud labdába
rúgni, és nem fut, csak sétálgat a pályán.
Pedig még futás közben is elég jól bánik a labdával, nem csak egyeneset tud belerúgni, sőt
40-50 méteres, pontos átívelésekre is képes. Aki nézi, az láthatja, hogy a játékos eleget fut,
tán még a kelleténél is többet, nem veszi figyelembe a régi mesterek egyik tanítását,
miszerint a labda fusson többet, ne te…
A 4. forduló választékából a Zalaegerszeg–Diósgyőrt néztem ki.
De nem tévén láttam. Hanem a számítógépem monitorán, majd elmondom, miért.
A gépem mellett még rá sem gyújtok, óvom füsttől, hamutól. Szotyolahéjjal sem
szemetelnék mellette.
Nem is szeretem a szotyit.
xxxxx
Elsősorban az újonc DVTK-t szerettem volna szemügyre venni. Bizonyos értelemben a
szívügyem. A vidék Fradija, hűséges, lelkes, nagy szurkolótáborral. A hetvenes-nyolcvanas
években Diósgyőrt a magyar labdarúgás fővárosának is nevezték. Dr. Lakat Károly sikeres
olimpiai válogatottja tele volt diósgyőrivel. Előfordult, hogy a csapatba csak két-három
„idegen” fért be.
1980-ban ismét diadalmaskodott a Magyar kupában, sőt 1981-ben is bejutott a döntőbe,
ekkor azonban „csak” az ezüstérmet szerezte meg. Az 1978–79-es szezonban megszületett
a csapat ezredik élvonalbeli találata, sor került a 800. NB I-es mérkőzésére, és megszerezte
a bajnoki bronzérmet. A DVTK 25-30 ezres nézőszámmal büszkélkedett, az élmezőny
egyik meghatározó csapata volt.
A bronzérmes csapat leggyakoribb összeállítása a következő volt (a régi foci híveinek
kedvéért): Veréb – Szántó, Salamon, Váradi O., Kutasi – Oláh, Tatár, Görgei – Borostyán,
Fükő, Fekete.
A mostani DVTK jól összerakott csapat. Stabil. Jól feltolt védelmi reteszből markáns
támadásokat indít, kipróbált, begyakorolt taktikai elemekkel. Eddig idegenben villog
elsősorban, ez már a második győzelme. Otthon kikapott a Puskástól, döntetlent játszott a
Pakssal. A hazai pályán a szurkolók kiszolgálása talán még lelki terhet ró a csapatra.
Mintegy másfél százan Zalaegerszegre is elkísérték őket. Este tízkor lett vége a meccsnek,
vonattal már nem lehet eljutni Miskolcra, a nagy többség nyilván kocsival vágott a
négyszáz kilométeres útnak. Persze, győzelmi mámorban.
xxxxx
A Zete még nem állt össze, nagyon nem!
A védelme katasztrófa. Hiányos és szervezetlen. Íme, az első bizonyíték. Nemzeti Sport
Online: „27. perc. VEZET A DVTK! Kicsit a semmiből, mert a ZTE támadt, de a védelme
itt nagyot hibázott: Gera belépett a tizenhatoson belülre, visszagurította a labdát, Stephen
pedig a második hullámban érkezve kilőtte a hosszút! 0–1.”
Stephent, a diósgyőri balhátvédet feldobta a technikailag tökéletes gólja. Továbbra is
erősítette a támadásokat, lőtt egy kapufát is.
A zalai támadásokban volt ugyan lendület, de nincsenek benne célravezető kisjátékok és
nagyobb elgondolás sem. Tajti, a legrutinosabb csatár a pálya számos pontján feltűnt,
mindenütt rögtönözni próbált, ahelyett, hogy a játék szellemi vezetését magára vállalta
volna.
A zalaiak 3 ponttal állnak a 4. forduló után, az MTK-t győzték le. De hogyan tovább?
Mennek Újpestre, majd fogadják a Fradit. Kinéz két zakó… Csődhelyzet fenyeget.
A menedzsment az új játékosok szerződésével alaposan lemaradt, most gőz erővel keres
erősítést, szeptemberig még megteheti. A csapat vesszőfutása csak azután állhat meg.
Ha pedig már nagyon ciki lesz a sikertelenség, az következik, ami nálunk szokásos:
kirúgják az edzőt.
xxxxx
Most akkor a tévémről, távirati stílusban…
Szerdán reggel még néztem, aztán kikapcsoltam. Este megint néztem volna, de a
képernyőn megjelent a „Nincs jel”-felirat. Ellenőrizd a médiabox csatlakozásait. Rendben
voltak. Áramtalanítsd a boxot, majd indítsd újra. Megvolt. Semmi.
Csütörtökön reggel telefon a Vodafone 1270-es hibabejelentőjének. Géphang irányít, hogy
milyen gombokat nyomjak meg. Megteszem. A gép bontja a vonalat. A nap folyamán
harmincszor járok ugyanúgy. Mail az ügyfélszolgálatnak, segítséget kérek. Azóta már 48
óta telt el, de semmiféle visszajelzés nem érkezett.
A Vodafone honlapján találok egy hibabejelentő lehetőségt. Kitöltöm. Kéri az
ügyfélazonosítómat. A számlámon megtalálom. Beírom: 25… satöbbi, nyolc szám.
Automatikus válasz érkezik: tízjegyű számot kérnek, az első 2-es legyen. A rendszerből
előkeresem a regisztrált adataimat. Ott is szerepel ugyanaz az azonosító, csak még egy 20-
as is van az elején. Hogy akkor miért nem ugyanaz a tízjegyű szerepel a havonta érkező
számláimon is?… De legalább végre itt is rögzíthetem a panaszomat. Megteszem. Ennek
most már 26 órája, de válasz onnan sem érkezik. A meccset tehát az m4 sport élő
adásában, a számítógépemen nézem.
Korábban nem volt dolgom ezzel az agyonterhelt, zavaros rendszerrel. Mindig ilyen volt,
vagy csak azóta, hogy a kormány bevásárolta magát a cégbe?
Betartom az ide vonatkozó szabályt, rögzítem, hogy az írásom termékmegjelenítést
tartalmaz. Noha reklámnak nem mondanám.
Leszögezem tehát: ez a blogom a Vodafone „támogatásával” készült.
Dicsértessék,
Címkép: diósgyőri gólöröm. Fotó: Szabó Miklós/nso.hu