Posted by Schäffer Erzsébet
>Családban élni jóblog
>Nem volt nehéz kiválasztanom nyári olvasmányomnak egyik rongyosra olvasott
könyvemet.
Hogy mi is ez a puhakötésű, nevettető és megríkató „családregény”? Röviden: egy olasz férj
feljegyzései a hatvanas évekből. Amit amúgy egy feleség írt, a férje szemszögéből. Brunella
Gasperini egy akkori olasz női lap újságírója. A könyv címe: Én és ők.
S hogy miért veszem elő minduntalan? Miért szeretem? Talán mert a fiatalságom. Mert ilyen
családot álmodtam magamnak. Mert olvasás közben hol mosolygok, hol nevetek, és olykor
meg kell törölnöm a szememet…
Hogy miért is van a könyvespolcom előkelő helyén rongyosra olvasva (az előkelő esetemben
azt jelenti, hogy könnyen elérhessem) ez a könnyed könyvecske?
Mert bárhol felütöm, nem tudom letenni. Mert életigenlő és segítő könyveim sorába tartozik.
A szerző mindezt észrevétlenül teszi, még csak kísérlet sincs benne, hogy életigenlő és segítő
legyen. Csak leírja, hogyan él egy milánói család, három gyerekkel, egy „álmatag” háztartási
alkalmazottal, egy felnőni nem akaró kutyával, egy szeszélyes autóval, számtalan
unokatestvérrel, baráttal, és egyéb üzletfelekkel körülvéve. Mondom, a hatvanas években.
Elmeséli, hogyan élik napjaikat nyárban és télben. Nyáron a déd- és nagyszülőktől örökölt
javításra szoruló nyaralóban valahol a Luganói-tó partján. Télen a rémes, büdös, zajos
városban, a rég kinőtt milánói lakásban, ahová a befogadott macskahölgy jóvoltából még
három újszülött érkezik.
Idéznék egy kis részletet a könyvből, csak a hangulat kedvéért. Egy kiránduláson van a
kibővült család a tó egy kis szigetén egy öreg ladikkal, melybe még a tésztaszűrőt is
bepakolták. Említettem, hogy a férj a mesélő. Már a kalandos nap vége felé járunk.
„Egyszer csak árnyékba borult az egész dzsungel, felettünk megnőttek a sötét hegycsúcsok.
– Mennyei tészta! – pattant fel hitvesem. – Lement a nap. Siessünk, emberek! – Ezzel ismét
kézbe vette a szervezés irányítását.
Nincsen tehát semmi meglepő abban, hogy a tó közepén elkapott bennünket a vihar. Ha a
feleségem szervez valamit, már hogy is ne törne ki a vihar? Holtbiztosan kitör. Félúton, a tó
kellős közepén. A vihar közeledett, fütyült a szél, háborgott a tó, melynek közepén hányódtunk
mi. És velünk a fedélzeten egy csapat gyerek, a mieink és másokéi, csuromvizes
fürdőköpenybe burkolt tagokkal, fejükön pedig szükségfejfedő gyanánt, hátizsákok, fazekak,
tányérok.
– Juj, de csodás! – rikoltozott a kelekótya nőszemély, akit feleségül vettem. És ne higgyék ám,
hogy ő valami bátor teremtmény, ugyan! A feleségem mindentől fél, még az olyan teljességgel
ártalmatlan dolgoktól is, mint egy svábbogár vagy egy motorbicikli; de nem fél az „ő” tavától
és az „ő” viharjaitól. Sőt, még becézgeti, hogy azt ne mondjam: biztatja, tüzeli őket. – Nézd,
de gyönyörű! – kiabálta. – Nézd, milyen fekete! Most jön a légtölcsér, na mibe, hogy jön?!
A légtölcsér nem jött. De jött minden egyéb, ami csak jöhetett. A kelekótya, karjai közt a
reszkető, üvöltő és görcsösen kapaszkodó Búval (a kutya), a hetedik mennyországban érezte
magát. A gyermekek úgyszintén. Jómagam, a történelmi hűség kedvéért, eveztem.”
Aztán a família szerencsésen kikötött az öbölben. Csuromvizesen.
„Sehogy se tudtam megkülönböztetni egymástól az expedíció tagjait; a legmeglepőbb
köpönyegfélékkel álcázták magukat mindahányan, s mind egyformán vizesnek, izgatottnak és
piszkosnak mutatkozott. Kénytelen voltam névsorolvasást tartani.
Begyújtottunk a csukott veranda kis kandallójába, s köréje gyűltünk valamennyien szárítkozni,
melegedni és az alkalomhoz illő nótákat énekelni. A tűz fényében minden arcnak százféle
kora, százféle múltbeli és jövőbeni jelentése volt. Jól éreztük magunkat. Megfogtam a
feleségem kezét és beledugtam a zsebembe; az ázott ruhák, megfáradt izmok, evező
növesztette bőrkeményedések, eljövendő reumák mind szertefoszlottak a régi kandalló és a
régi mozdulat melegében.
Kevéssel utóbb megpillantottam a Paolo nevű ifjonc kezét, amint bizonytalanul kóvályog ég és
föld között, visszahúzódik, ismét kóvályogni indul, habozva alább ereszkedik, s végül
szívszorítóan gyöngéd mozdulattal kiköt a Nagylány kezén. A régi generáció fertőzése,
gondolom.”
Hát, valami ilyesmi a hangulat, vagy még ilyenebb. A szerző úgy teszi le öröklött és
tapasztaláson alapuló egyértelmű voksát a család mellett, hogy közben nem ver át. Kicsit sem.
Nem negédes, nem von le tanulságot, nem hagyja ki a nehézségeket – egyszerűen csak mesél.
Én meg láblógatva, mint valaha a gond nélküli vakációkban, az árnyékban belemerülök a
Gamberini család kalandjaiba, nem szívesen dugom ki az orrom – olvasok.
Hogy nem vagyok ezzel egyedül, onnan gondolom, hogy mások is hasonlóan gondolnak
Brunella Gasperini könyveire (mert több is van, valójában egy trilógia), s ezek igen
hasonlítanak a magaméhoz. Például: „Mennyei tészta! (ez a feleség visszatérő
érzelemkinyilvánítása), de kellemes volt is! Nem az a hangosan röhögős, nem a hasad fogós,
de az olyan igazán, végig mosolygós olvasmány. Igazi olasz család ez, anya, apa és egy rakat
gyerek, kutya, macska, vén tragacs. A szülők közti szerelem annyira kedves és igaz, tizenhét év
után is ott van lángolóan minden veszekedésben.”
Vagy egy másik, akár végszónak: „Én megszerettem ezt a dilis családot. A kicsit, a középsőt,
a nagyot, a mezítlábas írónőt és a férjet. Jókat mulattam a kalandjaikon, tetszett
mindennapjaik elevensége, a korszak, amikor még a kütyüknek nem volt ekkora szerepük, mint
manapság. Fecskefarkú öreg autók, mechanikus írógépek, lemezjátszók… Micsoda korszak!
Ajánlom szeretettel ezekre az olykor depresszív időkre, színt hoz és kedvet mindannyiunk
életébe.”
Hozzáteszem, még családterápiának is kiváló…