Posted by Vujity Tvrtko
>Valóban ezt érdemeljük? Tényleg nem többet?
Társadalmi jelenségről írok, gondolatébresztőként. Szokásomhoz híven ezúttal is kerülöm a személyeskedést, mégis: konkrét példából indulok ki.
Megvártam, míg boldog és boldogtalan kifejti a véleményét az énekesnő és a szakács/séf szakításáról, a megcsalásról, különköltözésükről, az új partnerről, a lehetséges okokról, sőt, még valami jósnő „exkluzív interjújába is belefutottam, ahol egy kártyavető/tenyérolvasó/
Nos, akkor jöjjön az én véleményem erről az egészről, zárójelbe téve:
(.)
Igen, egyetlen pont. Pontosan ennyi hírértéket látok magam előtt, meg az esetleges cikkeket erről az egyetlen pontról. Pedig nem a „sztárpár” amúgy sajnálatos viszályáról, hanem egy -számomra végtelenül szomorú és visszafordíthatatlannak látszó- folyamatról írok most.
Nincs azzal semmi baj, hogy ez az egész egy hír. A baj azzal van, ha egy magát komolynak vevő „hírműsor” ezt teszi vezető hírévé. Ha a komoly lapok valóságos bombahírt, úgynevezett breaking newst, megkerülhetetlen eseményt gyártanak két ember magánéleti válságából. Persze ennek ma már történelme van, hiszen ezek a lapok, portálok és hírműsorok gyártották le a sztárokat, így most valóban ez a „BOMBA HÍR”!
Ami amúgy társadalmi szempontból érdektelen, hasznosságát tekintve jelentéktelen, előremutató tartalmában silány, másokra gyakorolt fontosságában pedig értelmezhetetlen. Mégis elértük, hogy ezzel a hírrel és ilyen „hírekkel” foglalkozik egy nép!
Nincs azzal amúgy az ég világon semmi baj, ha foglalkozik ilyenen eseményekkel a bulvár. Az is egy műfaj, a maga sajátosságaival együtt. Mondom még egyszer: a bajjal azzal van, ha ez az egész társadalmi kérdéssé emelkedik.
Kérdezhetnénk magunktól, hogy a saját nemi szerve kamerák előtti pörgetése miatt ismerté vált „valóságshow-hős” (Istenem, milyen kifejezés ez?!) börtönbeli megszólalása mitől érdemli ki az „exkluzív interjú”-jelzőt?!
Hát a hazugságait nyíltan beismerő napi sorozatos főszereplő mitől lesz még most is újra meg újra címlap?!
Hogyan létezik, hogy az elvileg hírműsor szinte semmi másról nem szól, mint politikai szereplők lejáratásáról meg a felgyújtotta/megerőszakolta/
Félreértés ne essék: ezeknek is megvan a szerepük, de hitem szerint NEM EKKORA MÉRTÉKBEN! Mert ezek szorítják ki a felületekről az igazán fontos társadalmi kérdéseket!
A sajtó áldás és átok egyszerre. Felemelhet és porig is zúzhat. A magyar újságírás hagyományai a világ élvonalába tartoztak, például a világ legrangosabb újságíró kitüntetését is egy magyar emberről nevezték el.
Tegyük fel magunkban a kérdést: miről tájékoztatnak minket a fent említett hírek? Mitől „sztárok” azok, akik a címlapokra és az „exkluzív anyagokba” kerülnek, hogy ezzel kiszorítsák a sajtó felületeiről a valódi bajnokokat, szakmájukban elismert tudósokat, a magyar zseniket. Azokat, akik keményen megdolgoztak a sikerért.
Számos magyar újságírótól hallottam már: „Mindenki ezt csinálja”! Ezért kell nekik is! Lehet. Ugyanakkor kérdés: kellőképpen felmértük ennek a társadalmi hatásait?
A kattintás, a nézettség jól fizet, ugyanakkor megértettük és felfogtuk azt, hogy a jövő generáció egyes tagjaiban joggal tudatosulhat a tény: egy „nemiszerv-helikopterezéssel” (ez is milyen kifejezés már?!), sosem létezett „herevasalással” vagy egy műciciműtéttel, egy vaskos botránnyal sokkal könnyebb címlapot és felületet kapni, mint mondjuk sok tanulással, kitartással és kőkemény munkával…?!
Kamuceleb! Ez volt az a kifejezés, amit több, mint 10 éve használtam először. Olyan embereket írtam körbe ezzel a saját magam által megalkotott fogalommal, akikről minden (is) tudunk: tudjuk, hogy ki volt a pasija/nője, mekkora az új műmelle, mi volt a legutolsó botránya… stb… stb… Csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mi hasznosat is tesz valójában.
Van egy kiváló olimpiai és világbajnokunk, és volt a botrányhős névrokona. Abból éreztem, hogy nagy a baj, hogy utóbbit úgy hívtuk meg tízszer a műsorba, hogy előbbit egyetlen egyszer sem. A bajnok sikerei nem kellettek, feláldoztuk azokat a botrány és a nézettség oltárán. Ha legalább egyszer meghívtuk volna…?! De nem tettük!
Természetes, hogy nem kell mindig és mindenhol komolyzenét hallgatni, világirodalmi klasszikusokat olvasni vagy társadalmi összefüggéseket megvilágítani. Ugyanakkor a hírek értékének elsilányítása rombolóan hat a társadalom egészére, mert sokan azt látják és azt hiszik, hogy a kamucelebek kamutörténetei tényleg fontosak. Pedig nem azok! Akik ezt sulykolják, azok lenézik a nézőt, hallgatót és olvasót, lenézik az embereket.
Ami pedig ennek az egésznek a hozadéka: magukkal a „kamucelebekkel” is elhitetjük, hogy igazán fontos amit tesznek, nem egy közülük már „közszereplőként” hivatkozik saját magára. Tudja és érzi: ő maga az érték, ami vele történik, az pedig fontos és értékes!
Mindemellett felnőtt egy olyan generáció, amely tapasztalataiból táplálkozva azt hiheti, hogy a másokat egyoldalúan és propagandisztikusan lejárató sajtómunkások valódi újságírók és igazi riporterek. Ehhez pedig kiváló táptalajt adnak például azok a politikusok, akik csak a „saját sajtótermékeiknek” (ez is milyen…?!) nyilatkoznak, másnak nem.
Egy generáció nem hallja és hallhatja a választott képviselőinek (politikusainak) vitáját, mert az értelmes vitát és párbeszédet felváltotta a hazaárulózás/diktátorozás, nemzetárulózás/tolvajozás… és a többi!
Könnyű beállni a sorba a kattintásokért, statisztikákért, a nézettségért és a vele járó bevételért. Talán nehezebb távol maradni. Én ezt az utóbbit választottam, méghozzá ösztönösen és szilárd elhatározással. Sokszor elgondolkoztam már azon -különböző kormányok idején-, hogy mi lenne, ha én is kapnék jelentős állami támogatást (közpénzt). Istenem, mi minden hasznosat tudnék vele csinálni…?! Mennyi erős magyar történetet, nagyszerű magyar példaképet tudnék bemutatni?! Ám a mai magyar politikai valóságban és közéleti környezetben eszem ágában sem lenne állami támogatást és adóforintokból fizetett közpénzt elfogadni, mert rám kerülne egy bélyeg, amelytől megváltozna minden. Engem pedig egy magyar politikus még egy kávéra sem hívhatott meg soha. Mindent magamnak fizetem és csak azért is a piacról élek, ha jól csinálom, akkor jobban, ha rosszul, akkor rosszabbul. DE SZABADON!
Miközben legalább az állami ünnepeinket közösen kellene ünnepelnünk, ám ezeket folyamatos veszekedések mérgezik; miközben legalább az állami díjazottjainkat kellene példaképnek állítanunk, ám a társadalom egy része -politikai nézetek miatt- azonnal szidalmazza őket; miközben sokszor már nem az a fontos, hogy ki milyen elismerést kap, hanem az, hogy ki adta át neki; miközben sokan kárörvendve és nyíltan örülnek mások bajának, sikertelenségének és kudarcának… addig egyre csak növekszik a feszültség, mi pedig sokat veszítünk értékeinkből.
És közben lassan elhisszük, hogy a politika mindennél fontosabb, a választás meg -ahogy egyes politikusaink mondják- élet és halál kérdése. NEM AZ!
Túléltem egy háborút, jártam diktatúrában meg sugárveszélyes városban is. Barátaim értelmetlen elvesztése, emberek szenvedése vagy éppen a remény és az erő, a hősök és potenciális példaképek bemutatása, AZ A FONTOS, nem a nemiszervpörgetés, a bulvárválás és megannyi haszontalan dolog. Az a fontos, hogy milyenek a kórházaink, van-e mit ennünk, mennyire erős az oktatás színvonala, hogyan kezeljük a válságokat: ez a lényeg, nem a főműsoridőbe emelt gagyi!
Egy válás két ember, esetleg egy család — nem lebecsülendő — fájdalma. DE normális esetben NEM MINDENT BETERÍTŐ — és elfedő — TÁRSADALMI KÉRDÉS!
Pontosan tudom, hogy írásom nem változtat meg semmit. Maximum elolvassátok, lesznek, akik egyet is érteke vele, egyesek talán meg is osztják a barátaikkal, akik szintén elolvassák… aztán minden marad a régiben. Ám legalább magamból ki kell ezt írnom. Magam miatt, meg másokért!
Feltettem az életemet arra, hogy értékes magyarokat kutassak fel és mutassak meg Nektek. Meg arra, hogy bevételeimből olyanokat támogassak, akik a gyermekeim, gyermekeink példaképei lehetnek. Akik szerintem megérdemlik! Ezért készítem el például legújabb filmemet, amelynek címe: „AZ ÉN AMERIKÁM”, és amelynek részleteit és a jegyeit megtaláljátok ITT:
Büszke vagyok arra, hogy sokan követtek és sokan érzitek magatokénak azt az értékrendet, amit hiszek és vallok, amiről írok, filmezek és beszélek. Egy biztos: én mindig és mindenkor -megalkuvások nélkül- a lehető legjobbat szeretném nyújtani Nektek! Azt hiszem, hogy „Az én Amerikámban” ez maradéktalanul sikerül… Marad a piac, aztán meglátjuk mi lesz, de egyből nem engedek: „Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik!”
Éppen ezért -a fentiek miatt is- nem csak azt köszönöm meg, ha csatlakoztok hozzám, esetleg megnézitek a megannyi meglepetést tartalmazó „Az én Amerikámat”, hanem azt is, hogy elfogadjátok az értékrendemet. Nem kell egymással mindenben egyetértenünk, ám hiszek az értékes vitákban, a valódi hétköznapi hősökben és abban, hogy az újságírás -ha jól és jóra használják-, akkor csodákra képes. Erősít, motivációt ad, értéket közvetít és álmokat valósít meg. ÉN ERRE TÖREKSZEM! A többi pedig számomra két zárójel között egy pont, semmi más!
Köszönöm, hogy vagytok nekem!
Barátsággal: Tvrtko