>Pető Péter 24.hu-főszerkesztő ír, de inkább olvas, eszik, pacalt, paprikás disznófület, tunkol, meccsre jár, akár Chelsea-re is, bejárta Vietnámot és Hatvant, vidéki és lakótelepi, és akkor Recharge-darabjának impertinens antréjáról még nem is ejtettünk szót. Át is adjuk a szót.
Az olvasónak a lehető legszigorúbban tudomásul kell vennie, hogy ennek a szövegnek a szerzője a tankönyvi vidéki, fehér, heteroszexuális, lakótelepen felnőtt férfi tökéletes sztereotípiája. Ez a bárdolatlan, hovatovább impertinens antré azért szükséges, hogy világossá váljon, milyen pozícióból, történetből beszélem majd el, hogy egyszerűen nincs viszonyom az úgynevezett recharge-jellegű életstratégiákhoz. Ezen a szöveghelyen azért tartottam szükségesnek az idegen szavak fölsorolását, valamint a TGM emlékezetének címzett főhajtásként ideklampírozott, e helyett álló ö használatát, hogy a nyitányként elkövetett olvasóvegzálás után kétségeket ébresszek a sztereotípiák, előítéletek árnyalatmentes működőképességéről.
Elvégre az elképzelt elit konszenzusában a vidéki, fehér, heteroszexuális, lakótelepen felnőtt férfi karikatúraszerűen elképzelt karakteréből nem következik az arisztokratikus, legalábbis nagypolgári, generációk görög/latin műveltségét minden mozdulatával és szavával akaratlanul is viselő budai, klasszikus szakmában alkotó, karikatúraszerűen elképzelt férfi sztereotípiájához illeszkedő nyelvi készlet használata.
Az igazság persze az, hogy e túlbonyolított, az olvasót a szerzői szándék szerint unalomig kergető, cirkalmas bevezető egyetlen célja az volt, hogy megmutassa, tiktoknyi értelemben milyen könnyű veszíteni a szöveggel. Elvégre ezzel a starttal bizonyosan alulmaradunk az új platformokon, de a régieken is, amennyiben a villanások közösségi médiáján szocializálódott felhasználók érkeznek az oldalra. Az új technológia új tartalmai pillanat alatt ígérnek erős ingert, garantálják a könnyű befogadhatóságot, radikálisan szimplifikálnak. Ezzel értelemszerűen alakítják mentális struktúráinkat: minden meggyőződésem szerint rémisztően türelmetlenek leszünk a szövegekkel.
Az imént elkövetett ezer karakteres, komplikált, szövegcsapdákkal, tán iróniával terhelt nyitány például biztos út a vereséghez, vagyis az olvasó elvesztéséhez. Ami, ha így van, azt jelenti, nincs türelmünk az igazsághoz sem.
A tiktoknyi világról ugyanis annyi biztosan állítható, hogy képtelen elmesélni a legigazabb történetet. Egyszerűen azért, mert túl rövidnek, túl árnyalatmentesnek, túl feketének/fehérnek, túl radikálisnak kell lennie a kitűnéshez, a sikerhez.
Márpedig ahogyan Visky András, a Kitelepítés című kötet szerzője mondta a Zala megyében megrendezett Margofeszten, ahol éppen most jártam, a nyugati kultúrának egyetlen vallása maradt: a siker. Példaként hozta, hogy egy héttel az aktuális tenisz Grand Slam-döntő után már senki nem emlékszik a másodikra sem. Azaz lényegében névtelen marad, aki alulmaradt a fináléban. Miközben a győzteseket túljutalmazza a kortárs nyilvánosság és kapitalizmus, mindenki más vesztesnek látszik. Még az is, hogy aki kivételes teljesítményt nyújtva, sok győzelemnek köszönhetően bejutott abba a döntőbe.
Mármost, ha ez így van, akkor fölöttébb logikus, hogy mindenki elkezdi magát győzelemre kondicionálni, azaz például újratölt, hiszen megint, megint, megint neki kell veselkedni. Mert különben…
Meglehet, ezt csinálom én is.
És most elkezdem képviselni kicsit a sztereotípiák igazságát. Ezt már csak azért is fontos megtenni, hogy megértsük, a közhelyek nem véletlenül lettek közhelyek. Valójában azért váltak túlhasznált frázissá, mert mélyen igazak. Emiatt írunk le helyzeteket, embereket ugyanazokkal az alakzatokkal, fordulatokkal. Tehát, amikor ezt csinálom én is, akkor futballmeccsre megyek. Van helyi csapatom (FC Hatvan), van a magyar válogatottam, s van külföldi csapatom (Chelsea). Ahogyan a mém meséli, valóban úgy van, hogy tizenegy kékbe öltözött ember dönt tíz hónapon át arról, milyen a hangulatom.

Aztán: még ha rooftopkoktélbárba is tévedek, akkor is sört kérek először. Némethszilárdi értelemben is figyelemreméltóak a favorit ételeim, vagyis a velős pacalért rajongok, rengeteg fehér kenyérrel fogyasztom, a tunkolást létfeltételnek tudom, s gyermeki örömmel csattogok át odahaza a nagymamámhoz, ha körömpörköltet készít, hogy aztán a zsírban önfeledten fürdőzve, ragacsosan cupoghassak a kivégzett sertés lábainak végéről eltávolított, majd megfőzött darabbal. Hajlamos vagyok bulitól buliig tántorogni, s teljesen természetesnek tartom, hogy mulatósból fordulunk technóba. Igen, szeretem a mulatós zenét, számos féktelen éjszakám fulladt a népi kultúra e mámorába, és ennek a szövegnek a címe is egy sor a kedvelt slágerek egyikéből. Az már persze kilóg a tárgyalt előítélet-kollekcióból, hogy olykor egyedül bandukolok Ázsiában. Ám egy másik sztereotípiának tökéletesen megfelel, hogy első vizitem úgy történt: a baráti társaságban nagyjából egyszerre hatan harmincévesek lettünk, Thaiföldön és Kambodzsában köszöntöttük magunkat. Aztán az is másik sztereotípiának felel meg, hogy szólóban először nőügy miatt voltam arrafelé, hiszen az elhagyottak tudása szerint a csalódásoktól kilométerben is érdemes távolodni.

Aztán persze az lehet, hogy már szűkebb körben értelmezhető, de sztereotípia, hogy általában olvasok és írok. Vagyis nyilván írni szeretnék, ám ahhoz, hogy írhassak, olvasnom kell. Az írás ugyanis leginkább olvasás. Bármit mondjanak is erről az önmegvalósítás felé siető, recharge-ot tervező kreatívoknak kínált tizenkét órás kreatívírás kurzusok. Mostanra kiderült, hogy ha röviden, a kommunikációs szakmában megszokott, valamilyen történelmi tévedésből kockázatmentesnek ítélt, így a végtelenig üresített nyelvvel gépeltem volna le a gyors választ: kultúrával, sporttal, utazással kapcsolódom ki, és ha csak tehetem, a gasztronómia iránti, kizárólag fogyasztásban mutatkozó érdeklődésemet is kielégítem. Csakhogy ez semmit nem mondott volna arról, hogy imádom a paprikás disznófület.
Abból, hogy ebből egyaránt következik az otthoni majszolása, miként a kőbányai kínai esti piac látogatása. Arról sem, hogy rengeteg időm megy el futballmeccsek látogatására, megtekintésére. Ilyen alkalmakkor pedig sört iszom, teljesen random útszéli kocsmákban is megjelenek, ahonnan simán átballagok bármelyik belvárosi mulatóba, hogy végül esetleg a neccpartiban kössek ki. Aztán néha kóborlok egyedül Kelet-Ázsiában, s könyveim egy részét ott is írtam.
A kiégés társadalmában meg úgysem hiszi el senki, hogy a munkám a szenvedélyem, annak, aki vagyok, nincs csodálatosabb szakma a széles értelemben vett újságkészítésnél.
Na, ezért nem válaszoltam, hogy kultúrával, sporttal, utazással kapcsolódom ki, s ha csak tehetem, a gasztronómia iránti, kizárólag fogyasztásban mutatkozó érdeklődésemet is kielégítem. Hanem írtam inkább mindenféléről, indultam messziről, szaladtam mondatról mondatra, tettem úgy, mintha tudnám, mit felelek, mintha tervezett úton haladnék a legvégső válasz felé, mintha lenne dolgom a sztereotípiákkal.
Pedig csak úgy írtam. Amikor írunk, miénk lehet a valóság és a képzelet egyaránt. És ha miénk a valóság és a képzelet egyaránt, akkor láthatjuk úgy is, hogy valójában nem is történik semmi, amikor recharge-ról, kiégésről, pihenésről, életstratégiákról vekengünk. Akkor talán láthatjuk úgy, hogy nem kizárt, egyszerűen csak élünk.
Élünk úgy, ahogyan akarunk. Vagyis inkább élünk úgy, ahogyan tudunk.
(A képek készítője -a címkép kivételével – Pető Péter)