Posted by Tamás Ervin
>Azért az necces, ahogy a főnök péntekenkénti
szózatára rákapunk, mint gyöngytyúk a takonyra. Remélem,
megbocsájt miniszterelnök úr a durva hasonlatért, de ő is
szívesen nyúl különböző népi mondásokhoz. Ilyenkor kaján
mosollyal érzékelteti, hogy a meglátás mennyire
szellemes és találó, mégha nem is pont arra, amire mondja.
Kezdetben figyelmeztettek, mert úgy húz csőbe, hogy észre
sem venni. Mára azonban a poénok erőltetettek, a szöveg jó
része megkopott, vagy léket kapott.Túl vagyok azon is, hogy
nem hiszem, amit hallok. Mert mit kezdjek merész jóslataival,
miszerint Magyarország 2030-ra Európa öt legélhetőbb
országa lesz, vagy hogy célpontjává válunk a „nyugati
migrációnak”, s az uniói nettó befizetőjeként majd az rendeli a
zenét, aki fizeti a vacsorát. Bohumil Hrabal örökbecsű
mondása jut eszembe, miszerint szarból is lehet ostort fonni,
csak nem pattogtathatsz vele. Erről ő nem vesz tudomást.
Mintha egy, az Üveghegyen túlról érkező ember rakná össze
gondolatait, amiket ránk önt, hogy megalapozza vele,
amit tett, vagy tenni fog. Hidegen hagyja, hogy az előző
alkalom óta melyik percepcióját ütötte ki a valóság.
Parancsokat oszt, vagy elsunnyog vele a következő
péntekig, történjen, derüljön ki bármi, habozás
nélkül ismétel. Eltökélt abban, hogy
komplexitás nélküli üzenetei célba érnek, tábora útravalóként
emészti a nemzet épülésének általa
előadott kiskátéját. Csakhogy alig telik el néhány óra,
s kezdenek sorjázni a cáfolatok. Kiderül, hogy a valóság nem
egyezik a főnök magabiztos állításaival, így akár össze is
dőlhetne a gúla, s a következő alkalommal azt kéne
kimagyaráznia. Szó sincs ilyesmiről, ránt egyet a vállán, külön
pályán fut, és zökkenő nélkül érkezik elmélete következő
állomására. A legpitibb esetben sem
hajlandó beismerni, hogy elmélete nem állta ki a próbát.
Hamis tételét azonnal átveszik és zúgják a közpénzből
finanszírozott, drága rádióspotok, oldalas hirdetések,
Facebook-villanások – melyekkel képtelenség versenyre
kelnie a makacsul tényekbe kapaszkodó néhány izgágának. Ez
a hiábavalóságba belefáradó, apatikussá váló társaság sokáig
nem hitte, hogy ilyesmi lehetséges. Ha az ismeretek, a
tájékozódás igénye nem is, a közvetlen tapasztalatok
erodálják majd a megcsodált kommunikációt. A csalódás majd
bekövetkezik, a mindig másokat besározó, felelőssé tévő
hadova ártani fog a rezsim hitelességének. De mégsem – a
péntekenkénti megnyilatkozások némi igazságtörmelékkel
valahogy összeállnak betonkeménységű jelentésekké a világ
állapotáról, s az ezzel kapcsolatos harcászati teendőkről.
A részletekbe soha nem menő, a
konkrétumokat készakarva elkerülő szövegek. az
általánosítások szintjén újra és újra kikötnek a nemzeti
szuverenitás, vívmányaink védelménél, holott leginkább
mások szuverenitását korlátozzák velük. A
szérum felszívódik, s aki mégis vegyelemezni próbálja, egy-
kettőre a nemzetvesztőknél találja magát, bármit jelent is az.
Számíthat fenyegetésre, megalázásra, súlyosabb esetben
kiátkozásra.
Volt idő, amikor ezekben a monológokban, mint a
hagyományos ementáli sajtban, kutatni kellett a fellelhető
lyukakat, leckét jelentett utánanézni számoknak,
felméréseknek, idézeteknek, hogy felelősen
megkérdőjelezhető legyen egy-egy hatalmi célokhoz illesztett
állítás: ami a készülőben lévő, minden bizonnyal vihart kavaró
lépéshez szolgáltat majd ürügyet. Saláta-törvény formájában,
vagy pénteki, netán késő esti közlésekkel – megszoktuk,
lenyeltük ezt is.
Unalmas sorba szedni az aktuális félrevezető és megtévesztő
állításokat, amelyek vagy csonkák, vagy egyszerűen
valótlanok. Ukrajna minősítésétől az élelmiszerláncok
árdrágító spekulációjáig, a migránsgettók ijesztő felfestéséig, a
Nyugat családellenes machinációiig. Elég volna persze egy
lépéssel távolodni a magasröptű rögeszméktől a száraz
konkrétumokig, hiszen ez volna a kulcs, ami kinyithatná a
szemeket. De vagy a zár sok, vagy a kulcs kevés, hogy
tömegméretekben hozzon eredményt. Még odáig sem jutunk
el, hogy megkérdeznénk: vajon miért veszélyeztetné a
jogállamiság pilléreinek megléte a nemzeti karaktert, mi köze
egyesek kirívó és fennhéjázó vagyonosodásának az ország
megvédendő értékeihez. Akár bravúrosnak is
nevezhető a kommunikációs művelet, lehet elismerően
csettinteni, esetleg irigyelni, csakhogy tovagyűrűző társadalmi
hatásai végigfutnak a társadalom norma- és
idegrendszerén, beláthatatlan károkat okozva, amivel igazán
mintha senki se törődne.
A világrend eresztékei eközben tényleg recsegnek, titkon
többen is a nagyhatalmak asztaláról lehulló morzsákkal
kalkulálnak, megint mások a konfliktusok közt guberálva a
nyerő helyet keresik, az óvatosabbja meg azzal nyugtatja
magát, hogy a történelem során a Nyugatot sokan és sokszor
temették, de mindig föltápászkodott. A legnagyobb és
legindokoltabb félelem, hogy a törésvonalak szélein könnyen
elvész a zöld gondolat, a háborús veszély elfeledteti az
emberiséggel a nemrég még földrészeken átsüvítő járvány
apoteózisát és nem riasztanak eléggé a felmelegedő óceánok,
a viharosan változó légköri viszonyok olvadó jégtáblái, a
mindent beborító erdőtüzek. A tudósok hiába fújnak riadót, a
politika mással van elfoglalva, a tájékozatlan és a sok
ijedtséggel, szorongással már amúgy is telepakolt tömeg pedig
szívesebben rángatja magát abban az illúzióban, hogy a
klímaváltozás szörnyűségeihez képest az ő lábnyoma semmi,
különben meg a felmelegedés kellő mennyiségű légkondival
áthidalható.
Nem mellékes az sem, hogy vigyázó, de talán mégsem
eléggé fürkésző szemünket Kínára vetve elkerüli a
figyelmünket, hogy a szisztéma, az életmód, a mentalitás
teljességgel idegen tőlünk. Ráadásul azt sem konstatáljuk,
hogy napjainkban az ország egyre több súlyos gazdasági
gonddal szembesül, míg az Egyesült Államok mutatói
javulnak – erről a főnök mélyen hallgat, feltétel nélkül Kínát
preferálja, a dalárda elragadtatásáról nem is beszélve, holott az
“Egy övezet, Egy út” kezdeményezésben, amit anno
valamifajta új selyemútként képzeltek el, már csak egy EU-tag
maradt, Magyarország. Orbán most abban reménykedik, hogy
elszigeteltsége enyhülhet a közeljövőben, mivel néhány soron
következő választás valamelyest átrendezheti Európa
erőviszonyait is – a szélsőjobb pedig mintát lát benne. Gúnyát
a főnök már csak azért sem cserélhet, mert bármiféle váltás őt
magát roppantaná össze.
Soha még ennyi szó nem esett Magyarországról a
világlapokban és Puskás mellett legismertebb honfitársunk
lett Orbán Viktor. De hogy híres-e, vagy hírhedt, azt mindenki
döntse el maga. Vagy a történelem. (Élet és Irodalom)