Számvetés

Az utolsó évek, egy 2013-ban fölhabzott botrány okán nehezen teltek, minek következtében tulajdonostársamnak lehetősége kínálkozott, hogy kitoljon a saját cégemből, lapomból. Ennek volt előzménye egy gyors elektromos levél: „ „Vezetői utasításra” „megfaragtam” (cenzúráztam) a szerket. … Éppen Várkert -, stadionok, stb. mellékletekről tárgyalunk és nem szeretne konfliktust, stb”…. – írta nekem a srác, akit érettségi után diploma nélkül is fölvettem a laphoz, mutattam meg számára a kortárs építészet világát, vezettem be az építészeti kritika műfajába, vált a szárnyaim alatt értelmiségivé. Valakivé.

Jó tollú. Ma is ő ül egykori székemben.

Szaladnak az évek. Manapság a lap már a 25. szülinap ünneplésére készül, s az Octogon általam alapított online felületén röpke visszatekintések szemlézik hétről hétre a kezdetektől eltelt éveket: a borítókat, amik nagyszerűek és valahogy létrejöttek. Az OctogonArt meg a Körzőgyár Galériákat, amiket alapítottam (majd az új tulaj bezárt), a könyveket, amiket akkor még saját kiadómban kiadtam, a tematikus lapszámokat, az országos építészeti fesztivált, ami másfél évtizeden át a szervezésemben futott, s amelyek egyikének sem volt e visszaemlékezés szerint soha alkotója, kiötlője, hanem mind-mind csak úgy magától keletkezett. Kínos mondatok igyekeznek kerülni a nevemet, akárha Valdemortét.

A minap ugyanez a lap, az Octogon: Értékmentés, értékteremtés, értékmegőrzés címmel termetes interjút közölt Tiborcz Istvánnal. Ez az alapító eszméinkkel durván szembemenő interjú írásom egyik apropója. Ebből az áramvonalas, a szervilis alákérdezésekre frappánsan riposztozó (jelzés nélküli) pr-beszélgetésből megtudhatjuk, hogy a hazai turizmus hitbizományosa, bizonyos Orbán Ráchel férje, miként tekint sokfelé szerteágazó (inkluzíve a szállodaépítések) üzleti tevékenységére: „Bizonyos értelemben társadalmi felelősségvállalásként értelmezem a befektetéseink jó részét is, hiszen az ingatlanfejlesztési piaci tevékenységünk egyfelől nyilván üzleti döntéseken alapul, másfelől azonban társadalmi szintű értékmentés.”

Szerencsére hányattatott életem során (hat társammal) alapítottam másik lapot is, 1989-ben, a Magyar Narancsot. Ez gyorsan észrevette az említett beszélgetést és azonnal szemlézte is. Felemás büszkeség egyik volt lapomban olvasni a másik „volt” nevét. A Narancs az interjút összevetette azzal az épp ugyanazon a napon kijött Válasz cikkel, amelyből megtudhattuk, hogy a miniszterelnöki vej felelősségtudattól és jóakarattól duzzadó üzleti tevékenységének alapja, hogy „30 milliárd forintos vissza nem térítendő támogatás, 133 milliárdos kormányzati „ajándékbefektetés”, 29 milliárd forintnyi MFB-kölcsön, valamint 151 milliárd forintnyi „baráti hitel” érkezett az Orbán Ráhel és Tiborcz István házaspárhoz, valamint társaikhoz, akik így kerültek a szállodai, irodaházas szektor élére.”

A máig vállalt társadalompolitikai, filozófiai alapokra épített Magyar Narancsom, alapító atyák után következő nemzedékének szerkesztői azonban valamiért szintén úgy látták természetesnek, hogy 1994 és 2023 között, mintegy 29 éven keresztül, bárhová is vetett a sorsom, bármivel is foglalkoztam, bármit is hoztam létre, írtam vagy szerkesztettem, soha semmiféle munkámat (könyveimet, kiállításaimat, közéleti tevékenységemet, stb-stb.) nem tartották kellőképp méltónak ahhoz, hogy azt, vagy a nevemet egyszer is megemlítsék az általam egykor alapított lapban.

Jó hír! A múlt héten megtört a jég, remélem nem bűnös nepotizmus magyarázza, mert egy ukrajnai humanitárius expedícióhoz kapcsolódó fotókiállítás apropóján, mellékesen, tagmondatba illesztve én is megemlíttettem, ami a kiállítás remélt sikere miatt különös örömöt okozott.

Körülnézve jövőre negyvenéves sajtóbeli pályám fontosnak hitt állomásain, akkor nemcsak a, némi túlzással, enkezemmel a semmiből a valóságba kihúzott újságjaim sorsa ejt mélyen gondolkodóba. De olyanoké is, amelyekben csupán közreműködtem. A Népszabadság például, hová külsős szerzőként bő évtizeden át heti 2-3 építészeti kritikát szállítottam, kezdetben aktatáskába csúsztatott gépelt lapokon, ám a végén már emailon küldve.

Ezért fájt extrán, hogy éppen itt jelent meg egykor a legordenárébb, legtendenciózusabb rágalmazó írás ellenem, részben egyik korábbi kollégám ármánykodásaképp. Máig nem értem mit és miért utált bennem, amiért időt és energiát szánt egy ócska rágalomtákolmány összeeszkábálására. És még kevésbé nem értem, ha netán egy pillanatra hitt is koholmányaiban, hogyan nem volt képes soha többé nyilvánosan bocsánatot kérni a hibáért? Egyszer lépett csak elém ötéve bűnbánón somolyogva békülékeny kéznyújtásra. Hátratántorodtam. Ösztönösen nem voltam képes fogadni megúszós gesztusát.

A Népszabadságot lelkiismerettel megírt cikkeim százaival együtt, mind pedig szomorú történetünkkel, aztán annak rendje és módja szerint, felszámolta a NER. Volt-nincs. Ahogy az Octogon-ban, a Magyar Narancs-ban is írásaim százai, ezrei szunnyadnak élettelenül. Előbbi online felülületén egy pályakezdő gyakornoktól több írása van feltöltve, mint az alapítótól. A Narancs oldalán pláne. A Népszabadságról ne is beszéljünk. S nemcsak az én írásaim, de pályatársaim sokaságáé is léha vagy cinikus mellőzés áldozatai. Nem hatnak, nem szolgálják azt, amiért születtek, hogy beszéljünk, beszélgessünk a kultúránkról, művészetünkről, az életünkről. S ha ezek a gondosan vagy épp szándékos közönnyel rejtett írások nincsenek jelen a virtuális térben, észrevételeikre nem épülnek új gondolatok, akkor bizony, ez számvetésem rezüméje: élve eltemettek, évtizedeken át végzett igyekezetem hiábavaló maradt.

Ahogy volt-nincs Színház és Filmművészeti Főiskola (majd Egyetem) sem már, hol büszkén besimulva több tanári nemzedék tradíciójába, közel évtizeden át tanítottam a kilencvenes években. Nincs többé 168Óra sem, hová egy időben, pár esztendeje, hajdani kollégám, Makai Józsi megkeresésére kezdtem lelkesen cikkeket szállítani, hisz annyi más lap szűnt meg addigra. Mire belejöttem, felvásárolta a NER. Szép küldetéséhez híven, beszántotta ezt is. Aztán meg volt-nincs a Pázmány Péter Tudományegyetem Esztétika Tanszéke, hol pedig modern építészetelméletet volt kedvem átadni nagyszerű, okos és figyelő ifjaknak. Ám felsőbb erők egy művészettudományi karon szükségtelennek ítélték a művészetfilozófiát. Tanszékét könnyű kézzel eltörölték. Nem veszett el, sőt, él és virul, jobban mint valaha a C.E.T.. Ma éppen a szájbarágós Bálna néven, – a C.E.T. mögött állt koncepció megértése nélkül, annak kiherélésével. Tíz éven át rengeteg közöm volt hozzá. A létrehozók csoportjába tartozónak tudhattam magam. Az akkor e tájon teljesen ismeretlen kiváló holland építészt is én hoztam ide, az eredeti koncepció megálmodásába, reményekkel telve, szintén temérdek munkát fektettem. Fáj ma e születésük pillanatától ismert falak közt hazug és fasiszta szólamok harsogását hallanom.

Szeretnék nem tűnni sértődöttnek. Aligha fog sikerülni. Pedig bármilyen borongós képet mutatok magamról, nem tükrözi valós önképemet: ami mindezek ellenére nem hogy kudarcos, de egy minden vesztes állapotból végsősoron sikert kovácsolni képes figura önképe. Rendíthetetlen derűvel, jókedvvel, tervekkel élem a jelent, és készülők a 10 millió Fa, a Vulkán és valamennyi még rám váró projektem, életfeladatom, könyveim előttem álló sikereire.

Kicsinyes érzelmeim fölé emelkedve, talán maradt bennem annyi rálátási képesség, hogy eltávolodjak hiúságomból eredő személyes sérelmeimtől. És föltegyem magamnak, magunknak a kérdést: ha így bánunk egymással, kivált mi, moralizálásra, mások megítélésére oly felkészült értelmiségiek, újságírók, a “szellemi elit”, akkor mit lehet csodálkozni azon, hogy ez az ország ilyen? Hogy alkoholisták és mentális betegek nemzedékei lakják? Hogy tömegeit nemcsak orruknál fogva lehet vezetni, de a jóravaló nép direkt éhezi, hogy hülyére vegyék? Hogy történelmi esélyeit rendre elszalasztja? Hogy e sanszaiból eredő könnyed emelkedés helyett kínosan, szomorú jajsóhajok közepette süllyed és süllyed? Akad itt bármi csodálkoznivaló?

A cikk itt kommentálható: Az Újnépszabadság Facebook oldala és a Facebook Újnépszabadság-csoport.