A mesterséges intelligencia bosszúja

Szegedi László
Éjjeli műszak, a kórház amúgy is rideg koszos fehér
falai ontották magukból a hideget, nem megy ki fejemből a
gyászolók egyetlen fekete könnycseppje sem. Állnak, sírnak, nem
szokták még meg, pedig harminc éve tart e világjárvány, és akik
maradtak a Földön, ők, a fekete könnyesek, meg mi.
Ahogy hullnak, potyognak, marják szét a padlót.
Öltözőnk már régen koedukált, mintha a nemek megszűntek volna,
tán a vágyak is, semmi, senki sincs.
Hanyatt fekszem valami lócán a műszakom után, csak sekélyesen
hallatszik ide az elmúlók jajongása, itt még nem olvad a mennyezet.
Ásítok, nem akarok sehova menni. Már haza se.
Csörög a mobilom.
– Halló… – nyögöm álmatagon.
– Halló! Hallja, érzi, milyen kedves a hangom, az orgánumom mily’
tökéletes? – kérdi egy nő hang.
– Mit tetszik?
– Én vagyok az ezermilliárdos blokklánc – búgja.
– Nagyon örvendek. És? Nézze, nagyon nehéz éjszakai műszakom
volt, térjen a lényegre.
– Önt választottuk ki. Ha most kimondja, hogy igen, én, a
mesterséges intelligencia, az ezermilliárdos blokklánc, ezermilliárd
dollárt utalok a számlájára. Mondjon egy igent – suttogta kéjesen a
fülembe.
– Na elmész te a jó büdös francba, a marhaságoddal, tudod kivel
szórakozz, hülye picsa – mondtam én, és kinyomtam a hívást.
Otthon rutinból nyomtam be a tévét. A híradó arról számolt be, hogy
özv. Tankalaki Józsefné Tatabányán ezermilliárd dollárt kapott a
számlájára, miután felhívta valami nő, azt állítva, hogy ő az
ezermilliárdos blokklánc, a mesterséges intelligencia, és csak annyit
kellett mondania, hogy igen.