Posted by Bodansky György
>Igencsak büszke lettem magamra, a remek megfigyelő
képességemre, amikor pár éve egy ismert író megkérdezte a
fészbukon – s lett ez a kérdés egy gyönyörű barátság kezdete -,
hogy én voltam-e az, aki szóvá tette korábban, hogy teljesen
eltűntek a Pozsonyi út híres verebei. Igen, én voltam, hiszen
addigra már jó ideje a galambok vették át az uralmat a
környéken, és különös módon a mai napig sikeresen őrzik a
pozíciójukat, noha nem csak a nagyobb és erősebb varjak
intéztek tömeges támadásokat a territóriumuk ellen, hanem
időnként még néhány kisebb-nagyobb verébkolónia is
megpróbálkozott a visszatéréssel. Kísérleteik azonban
kudarcba fulladtak, mint ahogy a régi falu se tér már vissza
többé.
Mármint az a régi Újlipótváros, amelyet a hatvanas-hetvenes
években még falunak becéztek az itt lakók. Nem éppen az
építészeti jellegzetességei, vagy az itt lakók foglalkozása okán,
hanem csakis amiatt, hogy itt mindenki ismert mindenkit, mint
egy kis faluban. Vasárnap végigmenni a Pozsonyi úton, olyan
volt, mintha beültünk volna a törzskávéházunkba.
Pillanatonként emelkedtek a kalapok, mindenfelől
köszöngetések hallatszottak, de a sok megállás, a
kikerülhetetlen „small talk” miatt gyakorlatilag semmit sem
haladt a séta.
Persze, érdemes is volt megállni, és néhány kellemes szót
váltani Sánta Ferenccel, üdvözölni a kutyáját sétáltató Kellér
Dezsőt, odaköszönni Sándor Csikarnak, ebédmeghívást
egyeztetni az angyalian gyerekképű Angyal Ádámmal. A Balzac
utca sarkán jó ideje reménytelenül kínlódó és félévente bezáró
különféle éttermek helyén igazi talponálló volt, ahol naphosszat
ment a duma, miközben fogytak a könnyű fröccsök
számolatlanul.
A túloldali Ipoly presszóban más folyt, habár erről inkább csak
suttogtak akkoriban. Mindenesetre saját szememmel láttam ülni
ott az emtékás Sándor Csikart a dózsás Bene Ferenccel, és
még néhány, számomra ismeretlen, nagymenő
futballszakembert. Nem is volt nehéz látni őket, mivel általában
a teraszon foglaltak helyet, és minden különösebb óvatosság
nélkül húztak elő fizetéskor egy-egy komolyabb vagyont, értsd:
elképzelhetetlenül vastag pénzköteget a zsebükből. A suttogás
pedig arról szólt, hogy az Ipolyban akkor tökéletesen
illegálisnak számító játékosbörze működik, és nem pusztán a
kávé meg a konyak miatt hordozzák ezek az urak azt a
rengeteg pénzt magukkal. Igaz, akkoriban még se bankszámla,
se kártya nem volt, csak a készpénz. Nekik sok, nekünk kevés.
Na és mindeközben időnként végig csilingelt az utca közepén
az egykocsis villamos, eltakarva a túloldal izgalmas történéseit
a szemünk elől. A már akkor is népszerű Kiskakukkban
elfogyasztott ebéd, és a könnyű, csevegésekkel meg-
megszakított egészségügyi séta után még beültünk kávézni,
sütizni, fagyizni a Dunapark hívogató teraszára, az aszfaltra
épített fa dobogóra, amin olyan jó volt gyerekként szaladgálni.
Kicsit később, de még mindig igen fiatal ember voltam, amikor
elhatároztam, hogy öregkoromra majd felhagyok budai
szenvedélyemmel, és kényelmes lakásom lesz a már akkor is
fogalomnak számító Dunapark házban. Valójában házakban,
mert három egybeépült, azonos stílusú, egymással versengő
szépségű lépcsőházakat tartalmazó épületegyüttesről van szó,
amelyben egykor Heltai Jenő, Hatvany Lajos, Kéthly Anna,
Major Tamás lakott – többek között.
Ez a tervem se valósult meg, számos másik mellett, de – mint
számos másik esetében – majdnem. Öreg például lettem, eddig
száz százalék. No és végtére csak pár házzal odébb lakom,
parkra, Dunára, kedves Budámra néző lakásban, ami azonban
egy kicsit se az enyém. Ennyit azonban még el lehetne viselni a
sors szeszélyétől, ha ez a környék még ma is azt az idilli,
békés, csendes, bensőséges világot, a régi jó falut jelentené,
mint gyerekkoromban.
Mindebből azonban szinte semmi sem maradt. Vagyis, hát,
kétségkívül ugyanazok a házak, ha más néven is, de
ugyanazok az utcák, ám a férfiak kalapját gyakorta megtisztelő
verebekkel együtt elveszett a csend, a béke, a nyugalom, ami
miatt ez a városrész a pesti oldal talán legdivatosabb,
legkedveltebb lakónegyede volt évtizedeken át. Ma az itt lakók,
elsősorban a könnyen mozduló fiatalabbak, kétségbeesetten
menekülnek az egyre fejlődő, zöldülő Angyalföldre, mert ez a
zajos, szmogos, elviselhetetlenül piszkos, rendetlen, forgalmas,
az állam által szó szerint az út szélén hagyott, ellátatlan
hajléktalanok, drogosok, és ami talán a legrémesebb, újabban
már a hírhedt angol turistacsoportok által uralt környék egyre
élhetetlenebb, vagyis lakhatatlanabb.
A Margitsziget, szemben velünk, megfékezhetetlen, hangos
mulatónegyeddé avanzsált. A dunai hajóforgalom nyáron
egyszerűen pokoli, miközben a rakparton kettes-hármas
sorokban tanyáznak az étterem és rendezvényhajók, az
éjszakai Szent István parkra zúdítva a részeg, dolgukat végző
vendégeket. A játszótereken eldobált injekcióstűket találnak a
kisgyerekek. A Pozsonyi úton a végig második sorban parkoló
autóktól minden közlekedő életveszélyben van, nem fér el a
troli, a biciklis, rendőr vagy közterületfelügyelő pedig soha
sehol, mindenki azt csinál, amit csak akar.
Nem a hajdani falu találkozik itt már, és ez még csak a kisebbik
baj, végtére is a nosztalgia legyen kinek-kinek magánügye.
Csak hát nem is egy modern világváros középosztályi
lakónegyede, aminek lennie kellene, hanem egy fokozatosan
lecsúszó, elhanyagolt, kétségbeesett senkiföldje, ahonnan
irigykedve nézzük a hajdan lesajnált többi kerület fejlődését,
tisztaságát, rendjét, hangulatát.
És ahogy az egész ország, hallgatunk, nyeljük a kínt, és nem
szólunk, nem is teszünk semmit.