A 18-as paragrafus

Lévai Júlia
>Augusztus negyedikén L. Ritók Nóra fészes bejegyzéséből
értesültem arról, hogy a kormány szerint a gyógypedagógusi
munka bármilyen tanári munkával helyettesíthető. Értsd: az
országot vezető politikai erő szerint ez a munka nem jelent
önálló szakmát. A posztban a saját szememmel el is
olvashattam a kormány törvénytervezetének 18. paragrafusát,
azon belül annak b. pontját, amely szerint gyógypedagógus
munkakörben az foglalkoztatható, aki óvónői, tanítói, tanári
oklevéllel rendelkezik. Vagyis ezt a munkakört a tervek szerint
nem kötik hozzá ahhoz a szakirányú végzettséghez, amelytől a
gyógypedagógus az, ami.
L. Ritók – aki az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola
alapítójaként és fenntartójaként, a hátrányos helyzetű gyerekek
elkötelezett felzárkóztatójaként elvitathatatlan tekintélyt szerzett
– ehhez először is azt a természetes gondolatot fűzte hozzá,
hogy mivel náluk is van gyógypedagógus kolléga, ő maga már
csak ennek tapasztalatai alapján is elmondhatja:
pedagógusként nem azt tudja, amit egy gyógypedagógus,
kettejük tudása több ponton is különbözik. Az általánosság
szintjén pedig még ezt is hozzátette: nyilván nem véletlenül
oktatják külön intézményben a gyógypedagógiát, képeznek
benne szakembereket, ráadásul igen sok speciális leágazással.
A probléma lényegét illetően ehhez tehát már nincs mit
hozzátenni. Ezért én is csak annyiban gondolom tovább,
amennyiben leírom a benne rejlő konklúziót: Orbánnak mára
még Csurka Istvánt is sikerült meghaladnia. A nagy szellemi
előd 1992-ben csupán eddig jutott: „A szakértelemre való
hivatkozás bolsevista trükk”. Mivel azonban Orbán előre megy,
nem hátra, ő mára ahhoz is megérkezett, hogy a fölösleges
trükközések közé most már ne csupán a szóbeli hivatkozásokat
soroljuk be, hanem annak fajsúlyosabb, tényszerű
dokumentumait is: tehát pl. a diplomákat. Ezek amúgy is csak
az unatkozó belvárosi értelmiségiek kisded játékai – épp itt az
ideje, hogy fölösleges papírokként kezeljük ezeket. Mostantól
tehát a diploma hiányolása az igazi bolsevik trükk.
Aminek érvényesítését egyébként már előzőleg is gyakorolták:
emlékezzünk például azokra az esetekre, amelyeknél anélkül
nevezték ki egy-egy saját emberüket államtitkári posztba, hogy
az illetőknek meglett volna hozzá a megfelelő képesítésük. Az
ilyeneknél szegényeknek külön törvényt kellett hozniuk a lépés
legitimálására, ami, lássuk be: pazarló megoldás. (Ezekről
egyébként Huszár Ágnes írt egy külön cikket az ÉS-be:
https://www.es.hu/cikk/2021-11-19/huszar-agnes/bolsevik-
trukk.html ). Az ökonomikus megoldás így tehát az, ha egy-egy
szakterületen általában is fölöslegesnek minősülnek majd a
diplomák, és kész. Csak örülni lehet annak – sugalmazzák –,
hogy ezentúl az amúgy is agyonterhelt
kormányhivatalnokoknak nem kell egyenként bíbelődniük a
törvénytelen helyzetek törvényesítésével. Elég, ha bizonyos
szakterületeket „szakmátlanítanak el”, amivel ráadásul így még
egy új kifejezést is beírhatnak, a NER „újbeszél” szótárába.
Józan ésszel persze nemigen örülhetünk. Már csak amiatt sem,
ahogyan ennek technikája tökéletesen beleilleszkedik Orbán
általános, merőben hatalomfenntartásügyi koncepciójába.
Amelynek lényege, hogy amíg az ő kormánya uralkodik, addig
itt önmagában vett szakmai kérdések egyszerűen nem
létezhetnek. Az ő fennállásuk idején minden téma eredendően
és kizárólag csak hatalmi kérdés lehet. Más szóval az aktuális
erőviszonyok tükre. És ha az uralkodó politikai erőnek az a jó,
hogy egy adott szakmát neki ne kelljen autonóm, saját belső
törvényekkel rendelkező területnek tekintenie – olyannak,
amely speciális igényekkel rendelkezik –, akkor az a
törvényesség szintjén se lehessen önálló szakma.
Mindebben pedig a diploma értéke ill. elértéktelenítése csak az
egyik példa. Ha emellett azt is megnézzük, hogy ugyanebben
az időszakban milyen további kormányzati tervekkel álltak még
elő, látni fogjuk: a koncepció korántsem csak a diploma
átértékelését érinti, hanem annál jóval többet. Amikor például
arról beszélnek, hogy a pedagógusi munkakör betöltéséhez az
érintetteknek esküt kell tenni, akkor a pedagógusi hivatást
magát is egyetlen mozdulattal áthelyezik a hatalmi viszonyok
területére. Aminek ideologikus jellegét már az is bizonyítja,
hogy előbb volt meg az eskü kényszerének ténye, mint a
konkrét eskü maga. Vagyis, hogy annak kézzelfogható szövege
teljesen lényegtelen. A lényeg az, hogy létezik itt egy
mindenkinél és mindennél magasabb instancia, egy Istenhez
hasonló, „legfelső lény”, amely előtt semmivé válnak az egyes
emberek szakmai kompetenciái és annak bizonyítékai. Ebben a
dimenzióban az jelenti a kompetenciát, ha valaki személyesen
biztosítja a hűségéről azt az egy, magasabb instanciát, és a
hűségnyilatkozatának formáját, tartalmát még csak nem is a
tudás területén létező tekintélyek fognak meghatározni a
számukra. Hanem ezt az éppen uralkodó politikai hatalom fogja
megtenni. Nahát, ettől tűnik el az eskütétel pillanatában a
pedagógus szakmai mivolta, és ettől válik ő majd puszta
alattvalóvá. Pedig egy pedagógus eddig azzal „esküdött fel” a
hivatására, hogy hosszú éveken át tanult, csiszolta a
szaktudását, vizsgákat tett (természetesen szintén diplomával
hitelesített, konkrét személyek előtt), és a végén mindezt maga
is egy diplomával tudta igazolni. A jövőben azonban ez a
diploma (és persze azután a gyakorlatban is felmutatott,
hivatásszerűen végzett munka) kevés lesz a jogosultsága, a
kompetenciája igazolásához. Bármiből is áll majd az eskü
szövege, az eskütétel gesztusának mindenképp az lesz a
lényege, hogy aki azt elmondta, az nem a hivatásában
erősítette meg, önmagát, hanem egy politikai hatalmat
biztosított a hűségéről. Úgy is mondhatnám: nem azt fogadta
meg, hogy mindig a tudás és az örök értékek szolgálatát tekinti
a legfontosabbaknak, hanem egy pillanatnyi, múlandó
hatalomnak fogadott örök hűséget. Mintha ő annak ugyanolyan
katonája lenne, ahogyan egy hivatásos tiszt, a hazájának.
De, ami ebben talán még annál is viszolyogtatóbb, az az, hogy
amit ebben a kormány eddig elővezetett, azt semmiképp sem
tekinthetjük valamiféle egyszerű, adminisztratív
slendriánságnak, esetleg közönséges dilettantizmusnak. Hiszen
akik erről a koncepcióról határoztak és az ezekhez illő
gondolatokat megfogalmazták, korántsem diploma nélküli, a
társadalomtudomány vagy az eszmetörténet területén járatlan
emberek. Maga a miniszterelnök sem az, hiszen jogot végzett,
és emellett még az igencsak színvonalas Bibó István
Szakkollégium alapítójaként is módjában állt elmélyedni
mindabban, ami a társadalmak működésének ismeretéhez
szükséges. 1985-ben ő volt annak a szarvasi konferenciának a
szervezője, amelyen a szegénység, az autonómia, a
kisközösségek, a környezetvédelem és a jogállamiság témáit
tárgyalták. 1987-ben a liberális Kelet-Nyugat Párbeszéd című
konferenciát hozta össze. Eközben azzal a szakdolgozatával
nyerte el a TDK első díját, amely a társadalmi
önszerveződésekről szólt, a lengyel Szolidaritás tanulságai
alapján. Mindezt csak annak bizonyítására mondom, hogy nála
és a vele együtt induló fideszeseknél egyaránt kizárt az
alapvető felkészületlenség, járatlanság feltételezése. Nem:
ezek az emberek tudatosan és a saját, felhalmozott tudásaik,
diplomáik sárba taposásával, semmibevételével teszik, amit
tesznek. Kétségtelen, hogy ezzel elsőként példázzák: hogyan
kell a saját identitásunkat is szembeköpni. Ez azonban biztosan
nem az a példamutatás, amelyet érdemes követni is.