Posted by Kőbányai János: beat(korszak)regény
Kolbe Gábor |
Korábban már ezeken az oldalakon is bevallottam, hogy a pop-rock világában zenészként eltöltött negyven év után azt gondoltam, nincs már olyan történet, nincs olyan életút, ami könyvbe szerkesztve az újdonság erejével tudna hatni rám. Persze egy kívülálló teljesen más szemszögből látja a dolgokat, egy újszülöttnek pedig minden vicc, minden sztori: újdonság. Én tehát mindig nagy és megértő érdeklődéssel, de egyre kevesebb várakozással veszem a kezembe az ilyen kiadványokat. Nem volt ez másképp Kőbányai János legújabb műve, a beat(korszak)regény esetében sem, de ahogy korábban már nem is egy alkalommal, ezúttal is gyakran hatvanéves újszülött lettem a fejezeteket olvasva.
Nem kétséges, hogy a szerző a legnagyobb tárgyi tudású szakmai újságírók egyike, és ez (a kissé összefoglaló-szerű) műve világosan láttatja, hogy számára a beatkorszak nem puszta történelmi időszak, hanem – szerelem… Kőbányai minden megnyilvánulásán érződik, hogy érzelmileg kötődik a feldolgozott időszakhoz. Ez a kötődés nyilvánvalóan egyfajta nosztalgikus visszatekintés saját fiatal (fiatalabb) életkorszakára, de ugyanakkor az ábrázolt zenészportrékon is kitapintható, hogy számára ezek az emberek nem közömbösek.
Ha a cél az olcsó sikerhajhászás volna, akkor egyértelmű eszköz lehetne a sztárok sztoriztatása. A szerző azonban nem ezt választotta. Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy remek vezetőszál egy kultikus, ma már nem létező helyszín, a legendás Bem rockpart (azaz az I. kerületi Tanács Művelődési Klubja), illetve az ott otthonra találó zenekarok története. Több mint gesztusértékű ugyanakkor, hogy Kőbányai a kötet oldalain – a zenészekkel, zenekarokkal egyenrangú szereplőként – emléket állít a művelődési intézmény vezetőjének, a legendás és közszeretetnek örvendő Margókának (Kuhajda Istvánné), aki – a generációs szakadékot áthidalva – nem egy, később eredményes karriert befutó muzsikusnak adta meg az első lépésekhez szükséges hátteret.
A Bem-rockpart, bár igazán pezsgő kulturális választékot kínált és a fiatal generáció egy elég jól körülírható csoportja körében kultikus helyszínnek számított – mégsem vált igazán első vonalbeli hellyé, ahogy a maguk idejében az itt fellépő művészek sem számítottak szupersztárnak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a „futottak még” kategóriát erősítették, és – bár szép sikereket arattak – mégis csak az elit mögötti második vonalat képviselték. A történeteket az interjúalanyok egyfajta szelíd, beletörődésbe hajló szomorúsága, csüggedtsége, spleenje lengi be. És talán éppen ettől válik Kőbányai könyve szerethetővé. Hiszen az élvonalbeli zenészekről gyakran kiderül, hogy a kifelé sugárzott mosolyok mögött időnként valami feszültség sejlik fel, a ki nem teljesedett pálya hiányérzete.
A beat(korszak)regény ugyanakkor nem csak puszta szakmázás. A zenészéletek mellett egyenrangúan szól magáról a szerzőről is. Az olvasó – majdnem – teljes keresztmetszetet kaphat az ő szakmai és (a beatkorszakot végigkísérő) magánéletéről is. Még a magamfajta veterán számára is érdekes visszatekinteni, hogyan alakulhatott egy kamasz, majd a felnőttkorba lépő ember élete a létező szocializmus időszakában. És ahogy haladunk előre a könyv lapjait pörgetve, rájöhetünk, hogy a két szál egyáltalán nem választható el egymástól.
Stílusát tekintve a munka nem hordoz egységes stílusjegyeket, illetve… – ha a képzőművészetben az eklektikát önálló stílusnak tekintjük, akkor talán mégiscsak. Kőbányainál fejezetenként váltakozik a Jókaira hajazó nyelvezet (megjegyzem, jómagam ennek hatására nem jutottam soha túl a Kőszívű ember fiai első 150 oldalán) és a tárgyszerű, rövid mondatokra épülő rocktörténeti visszaemlékezések sorozata. De a stílusok váltakozásában felismerhető a rendszer, még akkor is, ha érezhetően nem a megjelenés előtti utolsó hónapokban készültek a fejezetek alapját adó interjúk. A könyv szomorú aktualitását adja, hogy a nyomdába adást megelőzően vesztette el a hazai könnyűzene Török Ádámot, a műben nem érdemtelenül felülreprezentált Mini együttes alapítóját és vezetőjét, aki – nem lehet nem észrevenni – a szerző értékrendjében az egyik legfontosabb zenész.
Végezetül fontos megjegyezni, hogy a beat(korszak)regény nem olvasható könnyen. Nem a stílusok váltakozása okoz nehézséget, hogy eljussunk az utolsó lapokig: a könyv fekvő formátuma fizikailag csaknem kezelhetetlen. Próbáltam villamoson ülve, ágyban fekve és még számtalan módon – nem igen találtam olyan megoldást, ami könnyített volna a helyzeten. Talán a képanyag többnyire fekvő formátuma hozta magával ezt a nem túl szerencsés (A4 fekvő) alakot. Enyhíti a problémát, hogy hatalmas mennyiségű, megismételhetetlen fotó kordokumentummá nemesíti a könyvet. Kár viszont, hogy néhány név (méltatlanul) hibásan szerepel a történetekben.
Ettől eltekintve Kőbányai írása mindenképpen a „minden napra egy mese” élményét kínálja a majdani olvasónak, aki szinte sajnálja, amikor az utolsó oldalak, az utolsó képek után rádöbben, hogy a következő estére más olvasnivalót kell találnia magának.
Kőbányai János
Kőbányai János: beat(korszak)regény
Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2023
312 oldal, teljes bolti ár 8600 Ft,
online ár a bookline.hu-n 7310 Ft,
ISBN 978 615 664 1038
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Ennek az oly bizonytalan műfajú könyvnek – szociográfia? interjúgyűjtemény? regény? – a kézirata közel harminc év után került elő egy pincéből. Elsárgult napi és hetilap oldalakról és folyóirat közleményekről, valamint átütő papíron fennmaradt, agyonfirkált gépelt kéziratlapokról rázódott mostani formájába. Szerzője azért hagyta abba az írását és könyvvé szerkesztését (és nemkülönben kockázatos kiadását), mert a megírása korában erős hiányérzete volt, hogy nem sikerült megragadnia az időszakot, amelyet a magyar beatkorszak és társadalmi környezete ábrázolásával el kívánt érni.
Ami nem valósult meg számára a múlt század nyolcvanas éveinek közepén, azt elvégezte helyette az idő. Ugyanis az epikához okvetlenül szükséges „történelmi távlatot” – minden befektetés nélkül – tovább mélyítette, rajzolta a pincében töltött emberöltő. Ezzel vált és kristályosodott ki egy korszakot tanúsító és megjelenítő narratívává.
S még valami kezdett működni benne, ami szintén a történelmi regény tantételszerű sajátossága. (Mert ugye a beatkorszak a közelmúlt történelmévé merevedett ki a szemünk, az életünk előtt.) Ugyanis a hiteles elbeszélést nem egy-egy korszak főszereplőinek életrajzai mentén lehet felépíteni, hanem épp ellenkezőleg: a, mellékszereplők figuráira, tapasztalataira fölfűzve.
Ezt nyújtotta a beat(korszak)regény váza: a Tabán „beatünnepein” föllépő zenekarokkal készített mélyinterjúk, s velük a Kékcsillag, Tolcsvay Trió, Sakk-Matt, Mini, Kex, Syrius együttesek sagái, meg a Locomotiv tagjaival valami mágikus-szimbolikus erő folytán meghiúsult beszélgetések. Ebben a sűrű szövetben burjánzanak a szerző – akkor még nem rockújságíró – emlékei az ő saját beatkorszakából. Bulik, utazások, és persze szerelmek, meg az azokból kitépődés keservei. Ami már voltaképpen regény.
Címkép: P. Mobil 1983