Posted by Odze György
Sokszor láttam ott üldögélni Londonban, a Charing Cross pályaudvar előtt, ócska, a falhoz támasztott kartonlapok között. Arra jártam dolgozni, néha én is adtam neki valamit, ahogyan azon a forgalmas helyen mások is. Borostás, ráncos, öreg arcán a hajléktalanok egykedvűsége, mint aki biztosan tudja, hogy az élet már nem lesz kegyes vele. Nyáron izzadt trikóban, télen mocskos gyapjúsapkában.
Aztán egy nap eltűnt, eltűntek a kartonlapok is. Nem is gondoltam rá, voltak ott más hajléktalanok, adtam nekik, ahogyan mások is, az arra járók, akiknek ez természetes látvány volt. Az élet része. De másnap olvastam róla kedvenc esti bulvárlapomban. Az Evening Standard szerint beteg volt és egy londoni kórházban meghalt. Ez még nem lett volna hír. A hír az volt, hogy a rendőrök százezer fontot találtak eldugdosva a kartonlapok és az ócska ruhák között. Nyilatkozott a boltos, ahol Edi vásárolgatott, sört, kenyeret, kekszet, cigit, elvitte az előző napi újságokat.
Szerették őt. De hát ennyi pénz! Ezt azért nem gondolta volna. Százezer font! Öt- és tízfontos címletekben. Egy egész napig számolták, amíg a végére értek. Százezer font. Márpedig, ha a rendőrség állítja, akkor annyi. Honnan volt ennyi pénze? Jó, mondjuk, hogy összekoldulta. Harminc év alatt össze lehet ennyi pénzt koldulni, semmi kétség. De miért őrizgette? Nem értettem. Én, aki a londoni pénzvilágban dolgoztam, nem értettem. Százezer font a kartonlapok között. Felnéztem az újságból. Elképzeltem, ahogy besétál a National Westminster fiókjába
a koszos puttonyával, az összefogdosott öt- és tízfontosaival, jó esetben elküldik világgá, rosszabb esetben kihallgatják a rendőrségen, talán még meg is vádolják. A boltos azt is mondta, hogy Edi nem szeretett volna szállásra menni, nem lehet azt tudni, hogy kivel fektetik ott össze, van neki annyi élettapasztalata, nem bízik idegenekben. És hát, igaza lehetett.
De hát mégis, százezer font, gondoltam. Akár lakást is bérelhetett volna. Kis lakást, mondjuk Észak-Londonban. Könnyedén. Persze, de hogy kezd hozzá? Ahhoz is kellene személyi igazolvány, kereseti kimutatás, szerződéskötés, még a mifélénknek sem megy mindig könnyen, ő pedig nyilván végig sem tudta gondolni. Vajon mit írna a „foglalkozása” rovatba? Azt sem tudta feltehetően, hogy mennyi pénze van és az mire elég? Ő azt tudta, mennyi a sör, a keksz, a kenyér, mennyi a cigi. Kérhetett volna segítséget egy rokonszenves fiatalembertől, aki naponta arra járt, például tőlem, de bennem miért bízott volna jobban? Vajon hogyan jutott el idáig? Nyilván elveszítette az állását, nem törődött vele a családja, ha volt egyáltalán,
most pedig, hogy egy járdán él, már nem is tartják családtagnak, csak szégyent hozna rájuk.
A televízióban egy pszichológus azt mondta, hogy a sokszor önhibájukon kívül a társadalom peremére sodródott hajléktalanok egy idő után elveszítik érzelmeiket, ítélőképességüket, nem ismerik a dolgok elintézési módját, nem kötődnek a valósághoz, sodródnak a mindennapokkal. Mi csak elmegyünk mellettük, adunk pár fillért nekik, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket.
Pedig holnap bárki az ő sorsukra juthat.