Posted by Tardos János
>Mármint az én tündöklésem és bukásom. Talán nem
tanulságok nélkül való. Ajánlom mindazon jelenlegi és egykori
barátaimnak, akik hasonló cipőben jártak.
Akkoriban 1991-et írtunk. Mögöttem egy olyan tíz év állt,
amelyet a párizsi Irodalmi Újságnál (a címfejben rövid U), a
Szabad Európánál, majd 1990-től pár hónapig a friss Magyar
Narancsnál, pár hétig pedig a Maxwell-féle Magyar Hírlapnál
töltöttem, részben újságíró-szerkesztőként, részben pedig
számítógépes tördelőként. A mából visszanézve forradalmi
idők voltak. Ebből valamennyit akkor is látni, érezni lehetett –
persze a jövőt nagy naivul sokkal rózsásabbnak gondoltuk.
Volt ellenségképünk: a langyos, de az erkölcsöket intenzíven
pusztító, sunyi Kádár-kori világ, beleértve a Szabó László
nevével fémjelzett Népszabadságot, s általában a komcsikat, s
legalább ugyanennyire irtóztunk a Csurka-féle, a csatornából
frissen előmászott fasisztáktól, nyilasoktól, árvalányhajas
nagymagyaroktól is, akiket láthatólag bátorított, istápolt az
éppen regnáló Antall-adminisztráció jelentős része is.
Ami a frissen felszabadult (nagyképűen úgy hittük: általunk is
felszabadított) magyar sajtót illeti, régi barátaink egy része, és
távolról sem a legtehetségesebbek, és a becsületesebbek
közül is csak kevesen csatlakoztak némely kormánypárti
lapokhoz, az újak pedig mind velünk párhuzamosan tolták a
progresszív, nyugatos vagy még annál is szabadosabb sajtót,
például éppen a Magyar Narancsot.
Máig borzasztó szerencsésnek érzem magam, hogy ezen a
fronton együtt harcolhattam és röhöghettem – részben persze
magunkon is – olyan frissen kipattant tehetségekkel, mint Vig
Monika, Vágvölgyi B. András, Bojár Iván András, Bozóki
András, Sükösd Miklós, Kovács Kristóf, Petri Ádám, Csillag
János, Bakács Tibor és Seres László. Tudom, többen voltunk,
de nekem most ők ugrottak be. Rettentően eredetinek és
végtelenül szabadnak gondoltuk magunkat, és ehhez képest
borzasztóan önteltek is voltunk – na jó, legalábbis én.
Bár a Narancs impresszumában felelős kiadóként akkor még
Kövér László szerepelt, és eleinte a soványka kétheti vagy havi
honoráriumot is a Fidesz Lendvay utcai házipénztárában kellett
aláírás ellenében magunkhoz vennünk, minket inkább védeni
kellett az akarnok Orbántól, a vaskalapos Kövértől és az őket
lesunyt fejjel követő sleppjüktől, a vérfideszesektől. Erre a
feladatra önként vállalkozott Fodor Gábor és barátja, Molnár
Péter. Ettől függetlenül persze mi teljesen önállónak és
szabadnak éreztük magunkat. Hamarosan már a pénzt is
valami független (kormányzati vagy parlamentális)
sajtóalapítványtól kaptuk, és persze rövid úton kidobtak minket
kis Lendvay utcai szerkesztőségi szobáinkból is.
Akkorra én már önként eltávoztam szeretett kéthetilapomtól,
mindenekelőtt önző anyagi okokból – a Maxwell által frissen
felvásárolt és számítógépesített Magyar Hírlap főszerkesztő-
helyettese hívott hozzájuk tördelőnek a narancsos fizetésem
több mint duplájáért. Mentem a pénzért, a várható országos
napilapos létért (valaha, a hetvenes évek második felében, a
Népszavánál kezdtem), a világhírnévért.
Ha valóban jóval többet kerestem is náluk, mint a Narancsnál,
nagyravágyó terveim az első pár hónapban nemigen látszottak
beigazolódni – bár a napilapos pörgést fiatalos hevülettel
vettem át, és igazán élveztem. Akárcsak azt, hogy cseppet sem
kellett visszafognom heveny ellenzéki érzéseimet: ebben a
barátságos környezetben nemigen voltak politikai
nézeteltérések.
Aztán egy napon, mielőtt a napi rutinba belefásulhattam volna,
kaptam egy telefont egy ismeretlen embertől: a Magyar
Nemzetbe hívott, illetve először csak előzetes megbeszélésre.
Anyám nyomán már a sötét kádárista időkben is a Magyar
Nemzetet tartottam jóformán az egyetlen olvasható, vállalható
napilapnak, 1991-ben pedig a francia Hersant-
sajtókonglomerátum vásárolta fel a patinás lapot. Az ő
megbízottjukkal, egy magyar származású üzletemberrel,
Sebestyén Tamással kellett leülnöm tárgyalni 1991 májusának
első napjaiban. Nem csak műszaki igazgatói posztot és
százezres fizetést ígért, de kikérte a véleményemet a leendő
főszerkesztő személyét illetően is. Hogy ez nekem akkor
mennyire imponált, azt talán nem is kell bővebben ecsetelnem.
Igaz, elég naivul Betlen Jánost javasoltam, aki a szememben
elsősorban a Churchill-emlékiratok szamizdat magyar fordítója
és vagány tévés sztárújságíró volt. Abszolút liberális, akkor
még. Meghallgatták hamarosan őt is, és fogalmam sincs, mi lett
volna, ha megegyeznek. De nem így történt, és a lap élén
egyelőre Pethő Tibor maradt, akiről sok rosszat tudnék
mondani, de nem lett a főnököm, és különben is, velem
többnyire rendkívül korrektül viselkedett.
Ami a napilapokat illeti, a rendszerváltás hajnalán engem is
hívtak a Soros György, Vásárhelyi Miklós és Thurzó Tibor
nevével fémjelzett Köztársasághoz olvasószerkesztőnek –
jószerivel ebben az ígéretben bízva jöttem haza kilenc évnyi
disszidálás után Párizsból, hiszen szakmailag ennél rangosabb
ajánlatot nem is kaphattam volna. Az már más kérdés, hogy a
kijelölt főszerkesztő személyén villámgyorsan össze is vesztek,
így a reménybeli mecénás kénytelen volt ejteni az ötletet.
Pedig… Na jó, fogalmunk se lehet, mi történt volna, ha nem.
Azért Vásárhelyi Miklóssal bármikor szívesen együtt dolgoztam
volna.
Ami pedig már a Magyar Nemzet privatizációját illeti,
tudomásom szerint sokáig küzdött érte a svéd liberális Dagens
Nyheter is, de Antallék köre úgy döntött, hogy mégiscsak jobb
lenne, ha egy francia jobboldali tulajdonos vinné tovább a lapot.
Kívülállóként szomorúan láttam ezt, de a francia gaulle-istákkal
amúgy nem voltam nagyon ellenséges, ráadásul – mint utóbb
kiderült – ők először Fejtő Ferencet kérték fel tanácsadónak.
Később tudtam meg azt is, hogy nem világszerte híres
zsenialitásom miatt kértek fel éppen engem műszaki
igazgatónak, hanem az ő – pontosabban Méray Tibor –
ajánlása és persze a franciatudásom nyomán. Talán az sem
volt akkor hátrány, hogy fél évvel korábban végigcsináltam már
egyszer a Magyar Hírlappal a Macintosh-átállást, amire éppen
akkor készült a Magyar Nemzet is.
A munka nagyon tetszett, a fizetés is, és rövid időre még egy
mobiltelefont is kaptam (hétkilós, bőrönd nagyságú szörnyet),
amit a telefon nélküli albérletemben kellett tartanom, hirtelen
riasztás esetére. Ezek többnyire mind hiúsági szempontok.
Másrészről viszont akaratlanul és felkészületlenül bekerültem
egy ideológiai harc kellős közepébe, aminek lényege a lap
jövőbeni arculatának kialakítása volt. Néhányan az akkor már
idősödő régiek – Ember Mária, Tatár Imre –, meg persze a
fiatalok jó része – a legszívesebben Dési Jánost, Boros Istvánt,
Murányi Gábort említem – szilárdan a liberális minimum, illetve
maximum pártján álltunk, de egy hangos kisebbség – vezetőjük
Lőcsei Gabriella és Kristóf Attila – az akkori kormánypártot és a
nemzeti felhorgadást támogatta. Velük érzett Pethő Tibor is –
már ha akkor érzett még valamit az irodájában éjjel-nappal
terjengő unikum-illattól.
A kormány, elsősorban Jeszenszky orrát mindenbe beleütő
Géza is azon volt, hogy kiirtsa belőlünk a renegát ellenzéki
szellemet, s volt is hozzá némi eszközük. Valahogy mellényúlt
Fejtő Feri bácsi is, amikor végül Krasznai Zoltánt, egy valaha
talán szépreményű, ám addigra erkölcsileg totálisan elzüllött
figurát ajánlott főszerkesztőnek. Ő aztán véghezvitte a lap
teljes jobbra átállítását, részben pénzzel, részben durva
erőszakkal. Hiába tiltakoztunk kézzel-lábbal, egyszer még
többé-kevésbé általános sztrájkkal is, végül szépen kirúgtak
csaknem mindannyiunkat, ha nem is egyszerre, egy és
ugyanazon a napon, de 1991 októberétől kezdődően azért
mégiscsak villámgyorsan.
Ez volt számomra a médiaháború kezdete. Utána engem
visszafogadott a Magyar Hírlap, s befogadta Désit és még
néhány sorstársunkat is. Szolidáris volt a Népszava és a
Népszabadság is – azt hiszem, akkor még nem voltak
elhelyezkedési gondjaink. De nemsokára persze lettek.
Címkép: Marabu címervita